A város és a mezőgazdaság kezdeti és mai kapcsolata
A mezőgazdaság ma már mindenhol elterjedt a Földön, bár még van egy-két népcsoport, ami nem hagyott fel gyűjtögető, halászó, vadászó életmódjával. Ilyen népcsoport pl. a Kalaháriban élő, nyelvcsettintéssel kommunikáló !kungok[2] (megjegyzés: jól olvasod!) csoportja is. Ez az emberi közösség, bár régóta kapcsolatban állt más, mezőgazdasággal foglalkozó népekkel, nem hagyott fel eredeti vadászó életmódjával. Alaposan ismerve a növény- és állatvilágot, a mai napig fenn tudja tartani magát a sivatagban, mégpedig bőségesen. Sohasem halmoztak fel javakat, hisz alig voltak ingóságaik, az élelmiszert is egyenlően osztották el egymás között, ahogy ezt teszi minden általunk ”primitívnek” titulált emberi közösség is. Tényleg primitívek lennének?
A mezőgazdaság már a kezdetekben jelentős hatással volt mind a városra, mind a környezetre. Egyrészt képes volt nagyobb, immár kézműiparral és kereskedelemmel is foglalkozó néptömeget egy adott helyen élelmiszerrel ellátni, másrészt viszont kezdte elfoglalni a természetes környezetet, legfőképpen a réteket és az erdőt, mely az állatvilág számára is élőhelyül szolgált. A folyamat azért is generálhatta önmagát, mert a kivágott fát az ember felhasználta, hiszen az elsősorban alapanyagként szolgált az építkezéseihez. Az építkezéseken kívül azokhoz a járművekhez is kellett, amivel az ember tömegesen kezdett el közlekedni mind a vízen, mind a szárazföldön. Akár a kenuk, csónakok forradalmával is jellemezhetnénk ezt az időszakot. Kétségtelenné vált az is, hogy a fa az egyik legjobb tüzelőanyag, a világ számos helyén még is alapvető eszköz a fűtéshez. Mindezen okok odáig vezettek, hogy erdők tömegei tűnhettek el a bolygóról már az ember megjelenését követő néhány évszázad alatt is. Nehéz megbecsülni, hogy a földművelés megjelenése óta az erdőterületek mekkorára zsugorodtak, hisz adataink csak a közelmúltból vannak. Az elmúlt 20 évben azonban kb. 135 millió hektárnyi őserdő, azaz genetikailag sokszínű erdő tűnt el a Földről, hisz a folyamat még ma is tart annak ellenére, hogy a világ több nemzete is, felismerve a globális problémát, a ”fatársadalmak” telepítésbe kezdett.[3] A világon ”kényszerűségből erőltetett” erdőtelepítéssel azonban az a gond, hogy nem a biodiverzitás elveinek megfelelő környezetet hozza vissza, így sok olyan faj élettere csökken, vagy megszűnik, mely az eredeti erdőben minden további nélkül fenn tudott volna maradni. Ugyan a szén-dioxid (CO2) kibocsátás elleni küzdelemben minden fa számít, annyit mégsem ültetnek a világon, hogy a probléma ellensúlyozható legyen. A folyamatosan növekvő népesség miatt a mezőgazdaság termőföld igénye újabb erdőirtásokat követel, így a nemkívánatos tendencia nem állítható meg.
Ezzel párhuzamos és paralel folyamat az is, hogy az ember ősidők óta csak egy-egy fajta növényt preferált, így tömegesen termesztett alapvető gabonákat (pl. búzát vagy rozst), míg más növényeket alig vagy egyáltalán nem hasznosított. De ma sem arra koncentrál valójában, hogy más növénykultúrákat, például tengeri növényeket is bevonjon az élelmiszerláncba, hanem inkább a gabonákat nemesíti, vagy rosszabb esetben génmanipulálja. Így nemcsak azt a tudást veszíti, veszítette el, ami a más növények felhasználásához fűződött, hanem magát az alapvető gabonákat is. Ráadásul úgy pusztítja az őserdőt, hogy ezzel ellehetetleníti az olyan tudományos vagy orvosi kutatásokat, melyek révén megfelelő hatóanyagokat lehetne kivonni egyes ott élő növényekből vagy állatokból.
A szerves összefüggések egy részét jól bemutató rövid elemzés arra mutat rá, hogy az emberiség gondjai nem (egészen) az ipari forradalom térhódításával kezdődtek. Azok már jóval előbb is adottak voltak, de a forradalom az emberi erő megsokszorozására feltalált, olajjal működő gépek segítségével kétségtelenül képes volt felgyorsítani a káros folyamatokat. Így jelenhetett meg az intenzív földművelés és állattartás is. Ma a kör már ördögi. Az alapjaiban megváltoztatott agrárkultúra egyre több embert képes ellátni, legalábbis sokan így gondolják. A népesség azonban egyre csak nő a világon, így a mezőgazdaságnak a fejlődő országokban is jobb eredményt kell produkálnia, hisz a bolygó lakosságának több mint fele még ma is a mezőgazdaságból él, ennek a fele pedig gépek nélkül, emberi vagy állati erővel dolgozik.
A probléma tehát annak ellenére globális, hogy a fejlett országokban a „foglalkoztatottak 2-5%-a képes ellátni élelmiszerrel a társadalom egészét.”[4] Vagyis ma még, ha Európát nézzük, élelmiszerben dúskál az öreg kontinens, ez pedig azt a látszatot erősíti, hogy éhezéstől a XXI. század európai emberének egyáltalán nem kell tartania. A látszat azonban kényes egyensúlyt takar. Tegyük fel, ha csak 2-3 évig aszály sújtaná a nagy gabonatermelő országokat – ami egyáltalán nem lehetetlen –, kb. 10 %-kal csökkenne a termelés, így a világban sok helyen milliók halhatnának éhen, az éhséglázadások pedig mindennaposak lennének.
A termelés 10%-kal történő csökkenését azonban nem kell megvárni, ha a Föld mai élelmiszerellátását reálisan akarjuk szemlélni. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete (FAO) szerint a bolygón ma is minden hetedik ember éhezik, a helyzet pedig évről évre egyre rosszabb.[5] Közben pedig a városok egyre csak terebélyesednek, a népességsűrűség pedig fokozódik.[6]
Úgy látszik tehát, hogy egyszer nagyon nagy árat kell fizetnünk a városba településünkért, azaz fejlettnek hitt civilizációnk kialakításáért.
TOP 5
