Gömörszőlős a fenntartható fejlődés szempontjából - Kísérletezgetés az önfenntartással 3. rész

Az intellektuális befektetések elsőbbsége a tőkeallokációval szemben

A gyors sikerre alapozó, ma világszerte elterjedt ún. tőke allokációs fejlődést azért nehéz kikerülni, mert míg utóbbi az ember alapvető természetére, a birtoklásra épít, addig a fenntarthatóság csak lassú, kipróbált előrelépést jelent a fejlődésben. A feladatunk ennek ellenére mégis megtalálni azt az érvrendszert és azokat a működő modelleket, amelyekben az emberek hajlandók felcserélni az anyagi gazdagodás kizárólagosságát más értékekkel.

Ennek ellenére a tőke létének vagy hiányának kérdése nem kikerülhető. A fő kérdés, tőke hiányában hogyan lehet fejleszteni? Úgy tűnik, ha a helyi közösség elfogadja a külső tőkét, kiszolgáltatottá válik. A helyi lakos a külső tőketulajdonos bérmunkása lesz a saját hazájában, a saját erőforrásait és lehetőségeit más aknázza ki. A gazdasági előrelépés feltétele, hogy ne bérmunkásokat, hanem tulajdonosokat hozzunk létre.

Nagyon szép példáit éltük át ennek Gömörszőlősön, megélvén a helyi emberek leleményességét. Amikor egy helyi lakos egy zsebkéssel, néhány, a határban levágott ágdarabkából készített „favirágot”, ugyancsak rádöbbentünk, hogy egy jó ötlettel pótolni lehet a tőke hiányát. A helyi erőforrások felfedezéséhez jó szem kell, intellektuális befektetésekre van szükség.

             A hasznok megosztása a program szereplői között

A vertikális szerveződés, a non-profit jelleg lehetővé teszi, hogy a hasznokat igazságosan lehessen elosztani a program szereplői között, s ezzel biztosítani lehet az erőforrásokhoz való egyenlő esélyt a közösségen belül.

Ez egyben egy közösségfejlesztő eszköz is. Ahhoz, hogy az emberek ezt elfogadják, be kell látniuk, hogy mindenki tevékenysége fontos a vertikumon belül, mert nélküle széthullna a rendszer. Különben is a változó piaci és szabályozási környezet teremti meg a különbségeket az eredményesség tekintetében, ezért ez is változó. Nyilván, ha a gazdaság figyelembe venné a környezeti feltételeket, akkor elismerné a természeti erőforrások értékét, vagy negatív módon honorálná a negatív externális hatásokat. Ez azonban nem történik meg, így az jut igazságtalanul előnyhöz, aki nem megfelelő környezeti, szociális tudatossággal cselekszik 

             A globális társadalmi haszon elsőbbsége a magánhaszonnal szemben

Az előző gondolathoz szorosan kapcsolódik, hogy nemcsak a vertikum szereplői között kell érvényesíteni az igazságosságot, hanem a külső környezetünkkel szemben is, még akkor is, ha az számunkra teljesen személytelen.

A hasznokból a nagyobb közösségnek is részesednie kell. Szép példák sorakoznak erre is. A virág-gazdag gyümölcsösöket meglátogató turista nem a gyümölcsös gazdájának a hasznát gyarapítja, hanem a nagyobb közösségét. Ugyanígy, a turistából nemcsak az húzza a hasznot, aki a vonzerőt létrehozta, hanem az is, aki rátelepül a turista jelenlétére.

A leglényegesebb kérdés azonban, hogy a vertikum összhatásában milyen viszonyban van a globális társadalommal, környezettel. A fontos, hogy ne hozzunk létre olyan hatásokat, amelyek külső környezetünknek, társadalmi és természeti környezetünknek okoz gondot, azaz ne hozzunk létre olyan hatásokat, amelyek mások erőforrás-használati lehetőségeit csökkentik.

             Az erőforrások többcélú (multifunkcionális) használata 

A kísérlet másik fontos szemléleti eleme, hogy mindennek több haszna és funkciója lehet. A monokultúrák a hasznot csupán egyféle termékből termelik ki. A falu határában lévő extenzív gyümölcsösben azonban nemcsak a termést lessük. A gyümölcsön kívül hasznot hoz a széna, a tűzifa, a gyógynövény, a gomba, a szaporítóanyag – és nem utolsó sorban a látvány. A dombok oldalához simuló gyümölcsös szép tájképi elem. Aligha kirándul valaki egy intenzív gyümölcsösbe, vagy gyönyörködik a virágzó haszonnövényekben, hiszen ott azok haszontalan elemei a rendszernek. Itt a virágzó növények, pl. orchideák, csalogatják a látogatókat, a látogatók pedig – közvetett, vagy közvetlen módon – hasznot hoznak a falu közösségének.

Az extenzív gyümölcsösök fenntartásának környezeti vonatkozása a gyümölcsösök ősi genetikai állományának megőrzése, a faji és élőhelyi sokféleség fenntartása. A gazdasági cél a piacos termékek számának, a helyi piacnak a bővítése.

             A közösség fejlődésének elsőbbsége a programban 

A program fő kérdése, hogy a helyi közösség képes-e azonosulni a program szemléletével, képes-e a „túlpart” csábításainak ellentmondani akkor is, amikor kikapaszkodik a szegénységből. Ehhez egy olyan tudatos közösségre van szükség, amely felismeri hosszú távú érdekeit, s a rövidtávra ajánlott sikerek hátrányait. A mai stílusú fejlesztők helyzete egyszerű, mert infrastruktúrát, kész épületeket, működő üzemeket kínálnak, aminek az eredménye a gyors siker, aminek az árnyoldalait nehéz észrevenni, különösen, ha azt nem mi, hanem szomszédaink, vagy a jövő generációk szenvedik el. A közösség épülése lassú, sok vesződéssel járó folyamat, amelynek eredményeként nem születnek mesés paloták, csupán egy jövőjét hosszútávon építő, tudatos közösség építi fel önmagát. 

            A program értékelése 

A program összességében nem érte el a célját. Egyelőre. A falu inkább lett Disney land, mint a tudatosság okán létező fenntartható helyi közösség. A modell célkitűzésievel is időről időre meg kellett alkudni, engedni a külső kényszereknek, vagy az emberek más jellegű elképzeléseinek.

Tanulságok 

A program eddigi sikertelenségének külső és belső okai vannak. A külső okok kellő óvatossággal általánosíthatók, és kirajzolják a perifériára szorult vidék lepusztulásának okait. A vidéki „létlejtő” alapvető, közvetlenül nem látható oka a társadalom általános értékválsága. Mivel a társadalom számára a legfontosabb érték az anyagi egzisztencia, ezért ennek a megszerzése mozgatja az elképzeléseket és cselekedeteket egyaránt. Az anyagi javak megszerzésének a feltételrendszere a nagy piacokon adott, ahol sok a fogyasztó, nagy a fizetőképes kereslet, ahol a sok embernek tág skálán lehet szolgáltatni, és ahol könnyebb munkához jutni, és jövedelemforrást találni. Az emberek legtöbbje éppen ezért a nagy piacok, a városok irányába vándorol. Minél több ember gyűlik ott, annál nagyobb a fejlődési potenciál a centrumokban, és minél kevesebb marad vidéken, annál inkább csökken a perifériákon. A népesség csökkenésével nőnek a megélhetés fajlagos költségei vidéken. Mivel elsősorban azok vándorolnak el, akik munkaképesek, vagy használható tudással, esetleg pénz tartalékokkal rendelkeznek, ezért a társadalom többszörösen is kontraszelektálódik. A perifériákon az idősek, tehetetlenek, romák maradnak elsősorban, a közösség összetétele nem jellemezhető a társadalom rétegződésével, ezért roncstársadalomnak nevezzük.

Az általános ok mellett okok sorozata járult hozzá a perifériák kialakulásához, amelyek történelmi sorrendben is állíthatók, egyben egymást erősítik. A demográfiai összeomlást a szocialista iparosítás indította el, a népességet még a világháborúk sem tizedelték meg ilyen durván. A városi-ipari agglomerációk ugyanis elszívták a reprodukcióra képes lakosságot, akiknek az utódai a városi népességet gyarapították, és demográfiai léket ütöttek a falvak népességében. Az ingázók, akik szép számmal akadtak, feladták a korábbi tevékenységüket, egy teljesen más munkakultúra honosodott meg, ami a versenyképtelennek bizonyuló szerves munkakultúrákat a feledésbe merítette. Hasonlóan az akkor domináns épített kultúra is megfertőzi a falut, átalakult a hagyományos falukép. A gyökértelenítés folyamata ez, amely az egész korábbi életmód és szokásrendszer felszámolásához vezetett napjainkra. A hely, a falu kitágul, az emberek nem a hellyel, hanem a globalizálódó térrel kerülnek kapcsolatba, és mivel cselekedeteik következményeiről nem kapnak közvetlen visszacsatolást, ezért mindkettő felett elveszítik a kontrollt.

A rendszerváltás történései még ennél is pusztítóbbak, végkép felszámolják a város és vidék egykori szerves kapcsolatát. A multinacionális árukínálat megjelenése a városi hipermarketekben fölöslegessé teszi a vidéki árutermelést. A hagyományos vidéki árutermelés árban versenyképtelennek bizonyul a globális árukínálattal, a fogyasztók alacsony tudatosságuk miatt a minőségi különbségeket pedig nem honorálják, ráadásul nem is szolidárisak a helyi termelőkkel. A szereplők képtelenek felismerni a közvetett hatásokat, a hazai piacvesztés, munkahelyvesztés távlatos következményeit. A vidéki jövedelemtermelés lehetőségei ezzel beszűkülnek, és csak nagyobb sebességre kapcsol az elvándorlás.

Az Unióhoz való csatlakozás is sújtja a perifériás vidéket. A szabályozás egyformasága kultúrájában és környezeti adottságaiban teljesen eltérő nemzeteket és helyi közösségeket homogenizál, ésszerűtlen szabályok végrehajtását kényszeríti ki, ráadásul azt is végrehajtják az Unióra hivatkozva, amit az nem is terhelt ránk. A legnagyobb átváltozást azonban pontosan a várva várt támogatások nyomán valósul meg. Akár a közösségnek, akár a magánszférának szánt támogatásokat vizsgáljuk, csak tovább rontották a vidéki sorsot.

A csatlakozás előszeleként meghirdetett PHARE, SAPARD és ISPA programok az európai alapok fogadására trenírozták a magyart. Mivel pénzek kerültek a rendszerbe ezért lett is vidékfejlesztés, és vidékfejlesztő rögtön. A vidékfejlesztő azután bőven találhatott magának feladatot az addigra már kialakult perifériák roncstársadalmak felemelésében. A vidékfejlesztő rátelepült a roncstársadalmakra, a „szakértő” tervezők, programozók, projektírók hada alakult ki a megélhetés reményében. Vidéken azonban hamarabb akadt pénz a programozásra, mint a programok megvalósítására, ami a helybéliek gyors reményvesztésével párosult. Hiába készültek térségi programok, ha azokat nem lehetett rendszerben megvalósítani, ha csak a program egyes elemire jutott pénz, vagy, ha a programokat a projektdöntéseknél felülírták az éppen aktuális érdekeltségeke, és a magánérdekek. De maguk a programok sem a helyi szükségleteket célozták meg, hiszen az önmeghatározó képességét elveszítő roncstársadalom a külső akarat kiszolgáltatottja lett. A szükségelteket így a projekt kiírója határozta meg, fittyet hányva a tényeleges hiányokra. Ráadásul a kapott fejlesztési források rendre visszatérültek a nagy piacok irányába. Helyben aligha lenne olyan vállalkozó, aki sikerrel szerepelhetne a közbeszerzésen, aki megfelelő likviditással rendelkezne a szállítói finanszírozáshoz. Így alig lesz helyi munkaerő, aki részt vesz a megvalósításban, vagy helyi kereskedő, aki eladhatná a portékáját, főleg, ha nem is termelnek helyben semmit, ami eladható lenne. A helyi fejlesztésre szánt pénzek így a külső piacok irányába futnak el. A közbeszerzés intézménye, a bürokratikus szabályok és eljárások résztvevői megcsapolták a fejlesztési pénzeket, ezzel is kevesebbet juttatva magára a fejlesztésre. A „fejlesztés” befejezte után, a legtöbbször a fenntartás, üzemeltetés költségei okoznak fejfájást az önkormányzatnak, üzemeltetőnek.

A magánberuházások támogatása sem lendített a vidéki helyi közösségeken, legfeljebb a már amúgy is teli tárcákat gazdagította.

Az elmúlt 19 év során világossá vált, hogy a kezdeményezés hírneve a legfontosabb tényező, amely képes lehet átsegíteni a programot a külvilág okozta nehézségeken. Ma már tudjuk, hogy milyen szűk az a mezsgye, amelyen lépkedhetünk, amikor tervezünk és megvalósítunk valamit. Ma már jól látjuk, hogy a globálisan felállított játékszabályok még gömörszőlősi messzeségben is működnek, s a legjobb szándékot is a fenntarthatatlanság útjára térítik. A minden piacosítása a helyi közösségek legalapvetőbb összetartó erejét, a kölcsönös nagylelkűséget is lerombolta, felszámolva a helyi társadalom finom szöveteit. A negatív externáliák elfogadottsága meghatározza, hogy a természetes anyagokból és módon előállított termékek versenyképtelenek legyenek a nagy termelékenységű gépi rendszerekkel. A sok fogyasztó-nagy piac logika halálra ítéli a helyi piacokat, a helyi árú versenyképtelen a multinacionális cégek termékeivel. A vidék, a vidéki táj, kultúra, a vidéki ember életérzése lassan martalékává válik a fejlesztési szándékoknak, fejlesztőknek, főleg pénzeknek. A hátrányos helyzet, a magasabb támogatási intenzitás, vagy egyáltalán a források puszta léte, generálja, hogy olyan fejlesztések szülessenek, amelynek semmi köze sincs a helyi közösség szükségletéhez, hiszen az már képtelen megfogalmazni a szükségleteit is. A helyi közösség végül nem, vagy alig élvezi a fejlesztések hasznát, sőt a legtöbbször csak a fenntartási költség marad a számukra. A nagy piacok eltérítik a fejlesztési forrásokat a helytől a globális gazdaság terébe. Helyben nincs mit megvenni a fejlesztésre szánt pénzből, abból így nem marad a helyi piacon. A közbeszerzések és a finanszírozás szabályai, valamint a tőkehiány miatt nem lesz helyi vállalkozó, aki eleget tudna tenni a feltételeknek, illetve már eleve nincs is.

             A jó szándék kevés, a tapasztalatokból lehet tanulni.             

Eleinte mi is abban a hibás nézetbe estünk, hogy tevékenységeinknek gazdasági hasznot kell hajtania, s majd ezekből a hasznokból forrásokat fordítunk a szociális, kulturális és természetvédelmi célokra. Rá kellett jönni, ha hasznot akarunk termelni, akkor azt jó kapitalista módjára tehetjük csak, nem törődve az embere szociális helyzetével, vagy a környezeti tényezőkkel. Mi különbség van tehát aközött,

hogy ha hasznot termelünk, miközben nem törődünk a szociális és környezeti tényezőkkel,

vagy hogyha nem termelünk hasznot, mert a hasznot már a folyamat közben a szociális, környezeti, sőt fejlesztési kérdések megválaszolására fordítjuk?

A különbség nagyon nagy, voltaképpen maga a fenntarthatóság. Tudniillik, ha a folyamat közben kielégítjük a szociális és környezeti igényeket, akkor megelőzzük a problémák létrejöttét. Ha ezekkel nem törődve csak a haszonnal foglalkozunk, létrehozzuk a problémát, de a hasznok már nem elegendőek a negatív externális hatások kiküszöböléséhez.

Nagy tanulság, hogy az emberi tényező kikerülhetetlen, illetve kiszámíthatatlan is egyben. Minden hely sajátos társadalmi és környezeti viszonyok metszetében létezik, ami a helyi kultúra. A kiüresedő, lakóit, hagyományit veszítő falu már csak minimális ellenálló-képességgel rendelkezik ahhoz, hogy a kívülről jövő hatásokkal szemben rugalmas maradjon. Egy-egy betelepülő, és nem egy ilyen van, hiszen egyre több vidéki romantikára vágyó városi menekült keres menedéket, hatalmas változást, többnyire rombolást jelent a fennálló viszonyokban, még akkor is, ha szándéka nemes.

Olvassa el a 2. részt is: http://utajovobe.eu/hirek/elelmezes/884-gomorszolos-a-fenntarthato-fejlodes-szempontjabol-kiserletezgetes-az-onfenntartassal-2-resz , előtte pedig nyilvánvalóan az elsőt: http://utajovobe.eu/hirek/elelmezes/869-gomorszolos-a-fenntarthato-fejlodes-szempontjabol-kiserletezgetes-az-onfenntartassal-1-resz

Béer

Fotó forrása: http://www.foruminst.sk/hu/14/.../392/...jatszohaz/92