A kép csak illusztráció (Forrás: Pixabay)
Július végéig az Európai Bizottságnak fontos döntést kell meghoznia: bekerüljön-e a települési hulladékégetés az Európai Unió Kibocsátáskereskedelmi Rendszerébe (EU ETS). Első pillantásra technikai kérdésnek tűnhet, valójában azonban az európai klímapolitika hitelességének egyik komoly próbatétele lehet. Egy olyan időszakban, amikor világszerte egyre több ország alkalmaz szén-dioxid-árazási rendszereket, és a kormányok igyekeznek bezárni a környezetvédelmi szabályozások kiskapuit, a hulladékégetés egyre látványosabb vakfolttá vált az uniós klímavédelmi politikában.
Az ágazat szén-dioxid-kibocsátása 1990 óta nagyjából megduplázódott. Napjainkban az európai hulladékégetők évente több tízmillió tonna szén-dioxidot bocsátanak a légkörbe, amelynek jelentős része fosszilis alapú műanyagok elégetéséből származik. Mindezek ellenére, a szénerőművekkel, cementgyárakkal vagy acélművekkel ellentétben, a hulladékégetők jelenleg nem fizetnek ezekért a kibocsátásokért az Európai Unió legfontosabb karbonárazási rendszerében.
Ha Európa valóban komolyan gondolja a 2050-re kitűzött klímasemlegességi cél elérését, akkor ezt az ellentmondást kezelnie kell. Több tagállamban továbbra is bővül a hulladékból energiát előállító létesítmények kapacitása. Ezeket az üzemeket jellemzően 30-40 éves működésre tervezik. Eközben az Európai Unió a hulladék mennyiségének csökkentését, az újrahasznosítás növelését és a körforgásos gazdaság kiépítését tűzte ki célul. A két törekvés közötti feszültség egyre nyilvánvalóbbá válik.
A hulladékégetők gazdaságos működéséhez folyamatos hulladékellátásra van szükség. Ez szerkezeti ellentétet teremt a hulladékmegelőzési és újrahasznosítási célokkal. Amikor egy infrastruktúra fennmaradása a hulladéktól függ, akkor a hulladék nem csökkentendő problémává, hanem biztosítandó erőforrássá válik. A hulladékégetés kizárása a karbonárazásból tovább erősíti ezt a torzulást. Az égetés így gazdaságilag kedvezőbbnek tűnhet az újrahasznosításnál, annak ellenére, hogy a fosszilis eredetű anyagok elégetése jelentős klímaterheléssel jár, írja a CLIMATE HOME NEWS.
A szennyező fizessen elv visszatérése
A hulladékégetés bevonása az EU Kibocsátáskereskedelmi Rendszerébe helyreállítaná a környezetpolitika egyik alapelvét: a szennyező fizet. Az Európai Unió ráadásul nem a nulláról indulna. Hollandia és Norvégia már jelenleg is alkalmaz nemzeti karbonadót a hulladékégetésre. Dániában és Svédországban a hulladékból energiát előállító létesítmények kibocsátásának jelentős része már az uniós rendszer hatálya alá tartozik. Németország pedig saját nemzeti kibocsátáskereskedelmi rendszerén keresztül szabályozza az ágazatot.
Az Egyesült Királyság szintén bejelentette, hogy 2028-tól bevonja a települési hulladékégetést saját kibocsátáskereskedelmi rendszerébe. Ezek a példák azt mutatják, hogy a hulladékégetésből származó kibocsátások beárazása technikailag megvalósítható és politikailag is kivitelezhető. A tagállamonként eltérő szabályozások ugyanakkor torzíthatják az egységes piac működését, és olyan határokon átnyúló hulladékszállítást ösztönözhetnek, amelyet nem környezetvédelmi, hanem szabályozási különbségek motiválnak.
Egy uniós szintű megoldás egységes szabályozást teremtene, és hosszú távú kiszámíthatóságot biztosítana a befektetők számára.
Megszűnhet egy régóta fennálló szabályozási vakfolt
A karbonárazás már korábban is jelentős változásokat idézett elő az európai energiapiacon. A kibocsátási kvóták árának emelkedésével a szénalapú energiatermelés gyors visszaesésnek indult, miközben a beruházások egyre inkább a megújuló energiaforrások felé fordultak. Az ipari szereplők is egyre gyakrabban reagálnak az erősebb karbonjelzésekre villamosítással és energiahatékonysági beruházásokkal.
Ugyanez a logika a hulladékgazdálkodásban is jelentős változásokat hozhatna. A karbonárazás ösztönözné a jobb hulladékválogatást, a műanyagok nagyobb arányú újrahasznosítását és a hulladékképződés megelőzését. Emellett javítaná az újrahasználatra és körforgásos üzleti modellekre épülő megoldások versenyképességét, amelyek már a hulladék keletkezése előtt csökkentik a kibocsátást.
Szén-dioxid-árazás nélkül a hulladékégetés továbbra is a szabályozás egyik vakfoltja marad. Ha azonban bekerül a rendszerbe, akkor végre összhangba kerülhetnek az éghajlatvédelmi és erőforrás-gazdálkodási célok.
A kérdés jelentősége túlmutat Európán. A karbonpiacok világszerte terjednek, Kínától kezdve számos más nagy gazdaságig. Ha az Európai Unió egy gyorsan növekvő kibocsátási forrást továbbra is a rendszerén kívül hagy, az gyengítheti globális szabályalkotói szerepét a klímavédelem területén.
Mindeközben az unió új szabályozásai egyre szigorúbb metánkibocsátási követelményeket írnak elő a hulladéklerakók számára. Ha a metánszabályozás szigorodik, miközben a hulladékégetés továbbra is kívül marad a karbonárazáson, fennáll a veszélye annak, hogy a kibocsátások csupán egyik forrásból a másikba vándorolnak, valódi csökkenés nélkül.
A vita ezért nem pusztán a hulladékgazdálkodásról szól, hanem a klímapolitika következetességéről. Az Európai Unió már kiterjesztette karbonpiacát a tengeri szállításra, és bevezette a karbonhatár-kiigazítási mechanizmust is. Ebben a környezetben a települési hulladékégetés változatlanul hagyása nehezen lenne összeegyeztethető az unió klímavédelmi törekvéseivel.
Július végére a Bizottságnak egyértelmű döntést kell hoznia. Vagy bezárja ezt a szabályozási kiskaput, és megerősíti, hogy minden jelentős fosszilis szénforrásnak részt kell vennie a dekarbonizáció költségeinek viselésében, vagy meg kell magyaráznia, miért maradjon kivétel a fosszilis alapú hulladék elégetése Európa klímaszabályozásában.
Ha a karbonpiacok valóban rendszerszintű változásokat kívánnak előidézni, akkor azok nem állhatnak meg a hulladékégetők kapujában.
Kapcsolódó anyagok:
5 cég felelős a műanyaghulladék-szennyezés 24 százalékáért
A nyitókép csak illusztráció, forrás: Image by anSICHThoch3 from Pixabay
TOP 5
