Manapság már kevesen kételkednek abban, melegszik-e a bolygó, vagy sem, mint ahogy azt se sokan vitatják, az ember mennyire (lehet) tevékeny ebben a folyamatban. Abban sem sok vita mutatkozik, mennyire felelős mindebben az ipar, - ezen belül a leginkább sokat emlegetett CO2 kibocsátás -, így még a tapasztalatlanabb környezetvédők is felemelik a mutatóujjukat, ha szóba kerül valamely fórumon Kiotó, - pontosabban annak egyre reálisabbá váló kudarca -, és azt hangoztatják, hogy az ipar okolható leginkább a káros anyag légtérbe kerüléséért, azt kell megfékezni.

Valóban így lenne? Csak az ipar lenne a hibás, és így csak az iparral szemben kellene fellépni? Néha elég komoly vitába bocsátkozom egyes környezetvédőkkel, ha merek érvelni, és azt állítani, más szemszögből, pl. a fenntarthatóság oldaláról is vizsgálni kellene a kérdéskört, és nem csak a kiotói kudarcot boncolgatni, az ipart hibáztatni.

Az ipar megfékezésével uis káosz alakulhatna ki, ha jelentősen visszafognánk a karbon kibocsátást, mellyel ugyan lehet, hogy elkezdenénk megfékezni egy káros folyamatot, de rögvest elindítanánk egy vagy több olyan másikat, gazdaságit, társadalmit, ami valósabb, jóval mélyebb problémákat szülne, mint most a klímaválság.

Meggyőzni a bigott környezetvédőket természetesen nem lehet, még akkor sem, ha elgondolkodtató kérdéseket teszek fel nekik, és ők nekem, ugyanakkor azt állítom, hogy a hétköznapok embere legalább annyira hibás a felmelegedésért, mint az ipar, hiszen ha a polémiához semmit sem értő átlagállampolgár, azaz a fogyasztó egyszerűen nem létezne, evidens, hogy ilyen méretű iparra sem lenne szükség, vagyis nem is létezne maga az „alapprobléma”.

Ha egyetértünk tehát abban, hogy minden az emberért van, ipar, szolgáltatás, kereskedelem, áruszállítás, mezőgazdaság, stb., akkor abban is egyetérthetnénk, mi/ki generálja ténylegesen a folyamatot, és mi lenne a megoldás. Önkéntelenül adódik uis a kérdésre a válasz, valahol olyan szolgáltatásokat kellene nyújtani az emberek számára, mellyel a környezet is jól járna, és amellyel a klímaválság is visszaszoríthatóvá válna.

A feladat megoldása azonban nem ilyen egyszerű, ott van a hogyan is. Azaz hogyan kellene elkezdeni globálisan rávenni az embereket a fogyasztás mérséklésére, és hol húzzuk meg nekik a határt, mit lehet enni, inni, használni, és mit nem?

Hozzon az állam pl. jogszabályokat, hogy holnaptól tilos húst és tejet forgalmazni, mert a több milliárdra tehető tehénpopuláció napi metán kibocsátásával nagyban hozzájárul az üvegházhatáshoz, a hús termelése pedig több olajat kíván meg, mint pl. a zöldségtermesztés? Vagyis mondjon le az állampolgár a sült húsról, gyermeke meg a kakaóról, a kávét pedig igyuk ezen túl magában, ahogy pl. teszi a bigott környezetvédő is? Vagy pl. tiltsuk be az autózást, (az áruszállítást), mert az is rém felelős a CO2 kibocsátásért?

Be kell látni, hogy ez így nem fog menni. Az egyszerű fogyasztó nem akar (majd) úgy élni, mint az önkéntes környezetvédő, mert ha elkezdjük meghúzni az egyes határokat, mit kell betartania, hogy is kell élnie, az nem fog neki tetszeni. De nemcsak, hogy nem fog neki tetszeni, de nem is fogja betartani.

És akkor még csak a problémák egy részét érintettük.

Néha a vita eljut odáig, hogy megértjük, mennyire nehéz modellezni magát az egyik alapproblémát, azaz azt, hogy mennyi CO2 is van a légtérben, ez hogy növekszik, és kb. mikortól van vagy lesz akkora az aránya, hogy már visszafordíthatatlanná teszi a felmelegedés folyamatát. Mikor azzal érvelek, hogy ebben a tudósok sem értenek egyet, sőt, egymáshoz képest ezek az arányszámok jelentősen is eltérhetnek, akkor már megkapom a kritikát, miszerint engem nem érdekel a klímaválság, és védem az ipart.

Természetesen nem erről van szó, én magam is próbálok úgy élni, hogy kevésbé járuljak hozzá a káros anyag kibocsátáshoz, de sajnos azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem elég. Nem csak arra van ma már szükség, hogy elkezdjük végre iskolákban tanítani a gyermekeket a fenntartható fejlődésre, azaz egy bölcs(ebb), tudatos(abb), tervezett(ebb) gondolkodásra, életvitelre, hanem arra is, hogy tiszta modelleket tegyünk eléjük, mi is a hétköznapokban az annyi...

Ha uis nem lesznek tiszta modelljeink, akkor semmit sem fognak érteni az egészből, nem fognak mihez tudni viszonyítani, így eleve kudarc lesz a fenntartható fejlődés megismertetése, avagy a környezetvédelem tanítása, ha majd egyáltalán eljutunk odáig, hogy e tárgyak valaha is tanítva lesznek az oktatási intézményekben.

De a probléma nem csupán ebből ered.

Ahhoz, hogy vissza tudjuk szorítani a CO2 kibocsátásunkat, napi életvitelünket is modellezni kellene, mennyivel is járulunk hozzá a pufogtatáshoz, ha iszunk pl. egy kávét, eszünk egy nem helyben termesztett almát vagy egy Dél-Amerikából származó banánt, nem járunk ezen túl disznóvágásra, lemondunk a csokoládéról vagy a citromról, stb.

Egyes országokban, így pl. Angliában, uis bevett gyakorlattá kezd válni a multinacionális vállalatok CO2 kibocsátásának a mérése (http://www.carbontrust.com/about-us), pontosabban a becslése (?), ezért joggal kérdezhetünk vissza, ha az ipar elindult ezen az úton, az egyszerű állampolgár mikor fog.

Ha sikeresen elvégezhetnénk az emberekre kalkulált számításokat, és így sokat tennénk a tényleges környezetvédelemért, érdekes kérdésként merülhetne fel egy újabb probléma: a bonyolult és összetett számítások után boldogan fogunk-e élni, ha bárki előírja pl. nekünk, hogy mennyi lehet a napi CO2 kvótánk, vagy sem?

Ja, és akkor még nem is érintettük bővebben azt a problémakört, hogy a tudósok éppúgy vitatkoznak a napi humán mennyiségeken, mint ahogy teszik ezt a légtérbe kerülő CO2 ipari arányok kapcsán is. Pl. a Why Aren't We Saving the Planet? c. mű szerzője, Geoff Beattie homlokegyenest más eredményekre jutott, mint Mike Berners-Lee How bad are bananas? c. könyvében, pedig úgy gondolnánk, hogy a banán karbon lábnyomát relatíve könnyű meghatározni.

Egyszóval, ha ki fogjuk tudni számolni, vagy legalábbis jobban meg tudjuk becsülni majd valaha is a személyekre szabott CO2 mennyiségeket, vajon mi lesz a válasz e cikk címben feltett kérdésére?

Béer

Kép forrása: http://www.whatsgoinon.ca/2012/11/acap-cape-breton%E2%80%99s-book-club-to-discuss-how-bad-are-bananas-november-27/