Klímaváltozás

Napjainkban mind gyakrabban találkozunk a klímaváltozás, a globális felmelegedés, az üvegházhatású gázok vagy épp az ózonlyuk fogalmával, azonban csak keveseket foglalkoztat a köztük lévő összefüggés, ok-okozati viszony feltárása.

Az előttünk álló problémahalmaz túlnőtt rajtunk és ma már az is egyértelmű, hogy mi magunk is felelősek vagyunk a kialakult helyzetért. Az ember parazita a Föld testén, olyan mint a tanmeséből ismert Erysichton, aki az istenek büntetéséből hiába evett, mégis mindig éhezett, míg végül, miután minden élőt és élettelent elpusztított maga körül, önmagát falta fel.[1]

Ahelyett, hogy még most, az utolsó órában megpróbálnánk tenni valamit a katasztrófa elkerülése érdekében, még mindig csak “gondolkodunk” a megoldáson.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyfajta “Pató Pál úr effektusban” szenvedünk, vagyis könnyebb a vészjósló előrejelzésekre legyintenünk és azt mondanunk: “Ej, ráérünk arra még!”,[2] minthogy reálisan, a tényeket mérlegelve, megpróbálnánk változtatni eddigi fogyasztói szokásainkon, fenntarthatatlan életmódunkon.

Pedig a felmelegedésből fakadó negatív hatásokat már a saját bőrünkön tapasztaljuk: az óriási hőingadozások (rekord melegségű nyarak és dermesztő telek), az aszályos, majd árvízzel és belvízzel sújtott évek, a gyakori, sosem látott erejű viharok mind-mind arra utalnak, hogy felborult a környezet eddigi egyensúlya. És hogy ez mivel jár? Megintcsak legyintünk, mondván, majd a tudósok, politikusok megoldják, mert ez ellen a kisember úgysem tehet semmit. És itt követjük el a legnagyobb hibát!

Az ipari forradalom, azaz az 1800-as évek második felétől kezdődő gazdasági fejlődés visszafordíthatatlan változásokat okozott a légkörben. A kezdetben csak kisebb területeket érintő, regionális környezetkárosító tevékenység mára (kb. 150 év alatt) világméretűvé, globálissá vált. A legfőbb gondot a fosszilis tüzelőanyagok légkörbe kerülése okozza. Közéjük soroljuk a bányászott szenet, a ként és a szénhidrogéneket, azaz a kőolajat és a földgázt. A kőolajból nyerjük például az autóinkat hajtó benzint, melynek levegőbe juttatásáért szintén az ember vonható felelősségre.

A szén-dioxid (CO₂) kismértékben a légkörben is jelen van, a Nap rövid hullámhosszú sugarait átengedi, míg a felszínről visszavert nagyobb hullámhosszú sugarak jelentős részét elnyeli, így nem engedi távozni a hőt. Ezt a jelenséget nevezzük üvegházhatásnak. Az ember környezetszennyező tevékenységének következményeként (a legnagyobb kibocsátók: háztartások, közlekedés, nehézipar) egyre több CO₂, metán és dinitrogén-oxid került és kerül ma is a légkörbe (üvegházhatású gázok), melyek az üvegházhatást erősítik. Ennek eredménye a felmelegedés, amely globálisan egy sor negatív hatást indított el. Többek között eltolódnak az éghajlati zónák (hazánk a mediterrán felé), nőhet a sarkvidékek hőmérséklete, ez olvadáshoz vezethet, ami a tengerszint emelkedésével (Hollandia mélyföldje kerülne víz alá elsőként) és pusztító árvizekkel járhat. Felborulhat a tengeráramlások rendszere és instabillá válhat az időjárás is.

Mindemellett a nagyvárosok, metropoliszok lakói az autók kipufogóiból származó szén-monoxiddal, kén-dioxiddal erősen szennyezett levegőt szívnak be, amely emeli a légúti megbetegedések (pl. asztma) számát.

A gyárak tehetők felelőssé a rendkívül káros savas esők kialakulásáért, ugyanis az általuk kibocsátott ún. ipari szennyező anyagok (kén-dioxid, nitrogén-oxid) vízgőzzel savas oldatokat, például kénsavat alkotnak. A savas esők pusztítják az erdőket (kevesebb oxigént termelnek), hatásukra megnő a vizekben és a talajban az alumínium, a higany, a mangán, az ólom és a cink mérgező vegyületeinek oldhatósága, így súlyos károkat okoznak például a halállományban. Ennél már csak a savas hó jelenthet nagyobb veszélyt, mivel hosszabb ideig megmarad, majd a tavaszi olvadás során egyszerre jut nagy mennyiségben a talajba.[3]

És ha mindez még nem lenne épp elég, a légkörbe radioaktív szennyeződés is kerülhet az atomreaktorok balesetei (1986. Csernobil, 2011. Fukushima) következtében.

Mindebből láthatjuk, hogy a veszély nem csekély és már a sarkunkban van. Mit tehetünk annak érdekében, hogy a katasztrófát elkerüljük? Először is tisztán kell látnunk, hogy minden mindennel összefügg! Egy globális körforgás részei vagyunk, amibe cselekedeteink révén kerültünk, s amiből már lehetetlen kiszállnunk.

Hogy egyértelmű legyen, mit is értünk ezalatt, íme néhány példa.

Amikor gépjárművel közlekedünk, káros anyagot juttatunk a légkörbe, mellyel hozzájárulunk az üvegházhatás fokozódásához, ezáltal a globális felmelegedéshez. Lehet, hogy itt, Magyarországon, a Kárpát-medence szívében ebből – egyelőre – nem sok kárunk származik, de ha az egyébként is szegény és háború sújtotta Kelet-Afrikában a mi (és persze sok millió másik) “felelőtlenségünk” miatt aszály dúl és naponta ezrek halnak éhen, akkor egyből más megvilágításba kerül a kérdés.

Egy másik példa a felmelegedés globális hatására: a gleccserek, amelyek eddig folyókat, tavakat tápláltak és ezzel élelmet (halat) és munkát (pl. halászat, növénytermesztés) biztosítottak az ott élőknek, most egyre fogynak, mígnem lassacskán teljesen elolvadnak. A folyók, tavak kiszáradnak, az élővilág elpusztul, az emberek pedig elvándorolnak ezekről a területekről a több munka és a jobb élet reményében – a városokba, ahol idővel ők is szén-dioxid kibocsátókká válnak, hozzájárulva ezzel a hőmérséklet további emelkedéséhez.

Tehát első és legfontosabb feladatunk annak belátása, hogy a problémát mi, emberek okozzuk.

Habár Roger Revelle amerikai tudós már 1952-ben felhívta a figyelmet a globális felmelegedés és az üvegházhatású gázok mennyisége közötti összefüggésre, sajnos a klímaváltozás jelenségét csupán az elmúlt 10-15 évben kezelik tényként a világ éghajlatkutatói.[4] Amíg ők azon vitatkoztak, hogy valóban létezik-e és valóban akkora veszélyt rejt-e, mint egyesek állítják, értékes éveket vesztegettünk el ahelyett, hogy a bajt idejekorán beazonosítva már a megoldáson, azaz az ÜHG gázok visszaszorításán dolgoznánk. Jól érzékeltette a Spektrum TV-n futó On the spot c. sorozat klímaváltozással foglalkozó része a problémakört, amikor is sikerült a 2009-es koppenhágai klímacsúcs előtt rövid riportot készíteniük Pan Gimun ENSZ főtitkárral. A riporter megkérdezte, honnan tudja biztosan, hogy létező veszélyt jelent az emberre nézve a globális felmelegedés, mire a főtitkár válasza a következő volt: “A tudósok világszerte ezen a véleményen vannak”.[5]

Tehát kénytelenek vagyunk hinni nekik. A klímaszkeptikusok azonban azt állítják, hogy az éghajlat a Föld keletkezése óta “hullámzó”, voltak jégkorszakok – és azon belül is hullámzó hőmérsékletet mutató meleg (interglaciális), és hideg (glaciális) intervallumok – és felmelegedések is. És ugyebár olyan esetet is ismerünk a történelemből, amikor egyvalaki szembement az általánosan elfogadott állásponttal és az idő (és a későbbi kutatások) őt igazolták (pl. Kopernikusz és a heliocentrikus világkép).[6]

Ezzel természetesen nem a probléma mértékét akarjuk kisebbíteni, de látnunk kell, hogy vannak “másképp gondolkodók” is, akiknek a véleményét éppúgy mérlegelni kell, mint a mainstreambe, a fősodrásba tartozó kutatók álláspontját.

Mivel csak az elmúlt kb. 100 évre visszamenőleg vannak az időjárás, illetve az éghajlat változásaira vonatkozó adataink, így ezekből kell kiindulnunk és következtetéseket levonnunk. Annyi bizonyosan kijelenthető, hogy Földünk átlaghőmérséklete a XX. század során óriási mértékben, 0,8 ^oC-ot emelkedett.

“Ez a hőmérséklet-emelkedés az utóbbi két évtizedben érte el tetőpontját (remélhetőleg).

A tíz legmelegebb év: 1998, 2003, 2002, 2004, 2001, 1997, 1995, 1990, 1999, 2000.”[7]

Ezzel meg is dőlt a klímaszkeptikusok egyik érve, miszerint a klímaváltozás nem újkeletű dolog, hiszen nagyapáink idejében is voltak farkasordító hidegek és fullasztó kánikulák. Abban igazuk van, hogy szélsőséges hőingadozások mindig előfordultak, de az átlaghőmérséklet emelkedésének az utóbbi 20 évben tapasztalható felgyorsulása aggodalomra ad okot, és messze nem nevezhető normálisnak.

A kutatók előrejelzései szerint talán még 2020-ig van időnk arra, hogy a felmelegedést megállítsuk. Ha a Föld átlaghőmérséklete további 2 ^oC-ot emelkedne, az olyan mértékű változást idézne elő, amelyre sem a növény- és állatvilág, sem az emberiség nincs felkészülve, és nagy valószínűséggel alkalmazkodni sem tudna hozzá ilyen rövid idő alatt.

Arról nem is beszélve, hogy a sarki jégtáblák olvadásával a világ óceánjainak szintje is nagymértékben emelkedne, ami szintén végzetes következményekkel járna. A környezeti, fiziológiai szempontokon túl komoly gazdasági-társadalmi problémákkal is meg kellene küzdenünk. A felmelegedésnek leginkább kitett földrész Afrika, amelynek egyes részein (“Afrika szarván”) most is éhínség pusztít. Évek óta nem esett, ezért nem tudnak zöldséget, gyümölcsöt termeszteni, állataik pedig elpusztulnak. Már most több millióan menekültek el a legveszélyeztetettebbnek tartott szomáliai-etiópiai határvidékről. Elegendő lenne csupán még 1 ^oC fokkal emelkednie a hőmérsékletnek, és klímamenekültek milliói indulnának északra az élelem és ivóvíz reményében, Európa irányába.

Hogyan fognak ezek az egyébként is sűrűn lakott európai országok még több tízmilliónyi embert eltartani? Talán jobb nem is belegondolni a következményekbe…

A jó hír ellenben az, hogy még időben vagyunk! Minél inkább sikerül a fejlett országok vezetőinek és a környezetvédelemmel foglalkozó civil szervezeteknek a lakosság figyelmét a ránk, emberekre leselkedő globális veszélyekre irányítaniuk, annál nagyobb az esély arra, hogy sikerül még időben megállítani a folyamatot. Nem dughatjuk homokba a fejünket, mivel nagyrészt a háztartások, illetve a közlekedés tehető felelőssé az ÜHG gázok légkörbe kerüléséért. Így mi magunk is sokat tehetünk a klíma védelméért azzal, ha életmódunkat, fogyasztói szokásainkat átalakítjuk. A nemzetállamoknak pedig támogatniuk kell(ene) a zöld gazdaság, azaz a megújuló energiaforrásokra támaszkodó gazdaság fellendítését, mellyel hosszú távon kiváltható lenne a fosszilis energiahordozóktól való függésünk.

Ha ez ilyen egyszerű, miért nem cselekszünk így? Amíg az olajlobbi erős, amíg az atomenergiában komoly pénz rejlik, amíg az autógyárak több millió embernek adnak munkát világszerte, addig nehezen lehet jelentős változásokat elérni. Sajnos a legnagyobb gondot az jelenti, hogy az ember képtelen távlatokban gondolkodni. A legtöbben – főként a fejlődő országok lakói – napról napra a megélhetésért, az életben maradásért küzdenek, az pedig, hogy mi lesz velük 2050-ben, már a legkevésbé sem érdekli őket.

A másik komoly hátráltató tényező az emberek tájékozatlanságában rejlik. Sajnos a környezet védelmét érintő, a klímaváltozásról szóló hírekről, a legújabb tudományos kutatások eredményeiről szinte alig számol be a média. Szerencsére az utóbbi években készült néhány olyan ismeretterjesztő és dokumentumfilm, melyekhez hírességek (filmsztárok, politikusok) adták a nevüket. Ezzel nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy emberek milliói ébredjenek rá jelenlegi életmódjuk fenntarthatatlanságára. E téren úttörő jelentőséggel bírt Al Gore-nak, az USA volt alelnökének “Kellemetlen igazság”[8] című alkotása, mellyel 2006-ban Oscar-díjat is nyert, s melynek megtekintését azóta számos iskolában kötelezővé tették.

 

Az ózonlyuk

A Föld magas légköri zónájában (30-50 km-es magasságban) az oxigén a napsugárzás ultraibolya (UV) sugarainak hatására oxigénből (O₂) ózonná (O₃) alakul. Az ózon pajzsként fogja körül a Földet és az ibolyántúli sugarak nagy részét kiszűri (ezért kék az ég), így óvva meg az élővilágot a nagy energiájú, halálos sugárzási dózisoktól. Kb. 30 évvel ezelőtt az ózonréteg az Antarktisz felett elkezdett vékonyodni, majd e jelenség egyre nagyobb területen vált általánossá. Jelenleg – az Antarktisz feletti részen – már ózonlyukról beszélhetünk. Kutatások kimutatták, hogy mindezért a CFC vegyületek (freonok, halonok, azaz halogénezett szénhidrogének) a felelősek. Ezeket korábban többek között hűtő- és hajtógázként használtuk.

Az ózon a földfelszín közelében is nyomokban megtalálható, elektromos kisülés, ultraibolya vagy radioaktív sugárzás eredményeként jön létre. A növekvő ózon mennyiség számos káros hatással jár, például akadályozza az oxigénfelvételt, károsítja a nyálkahártyát.

Az UV sugárzás napjainkban – főként nyáron – állandó szereplője az időjárás-jelentéseknek. Köztudott, hogy a déli órákban (11:00 és 15:00 között) olyan ereje van, ami súlyosan károsíthatja a bőrünket, ha huzamosabb ideig a szabadban (netán vízparton) tartózkodunk. Megkülönböztetünk UV-A sugárzást, amely a bőr barnulását (hosszabb távon korai öregedését) és UV-B sugárzást, ami a bőr leégését (hosszabb távon bőrrákot és szürkehályogot) okozhat. Mivel e sugarak káros hatásait mindannyian megtapasztaltuk már (ha máshogy nem, egy-egy komolyabb leégés alkalmával), ezért a megelőzés (ne napozzunk délben) és az elővigyázatosság (használjunk magas faktorszámú naptejet) kötelező!

“Az ózonsugárzás szintén egy ördögi kört indít el, mivel nemcsak az emberre veszélyes, hanem a tengerekben élő algákra is. Pusztulásukkal csökken a fotoszintézis intenzitása, mivel kevesebb CO₂-t vesznek fel a légkörből, emiatt tovább fokozódik az üvegházhatás. A tengeri ökoszisztéma felborulása pedig beláthatatlan következményekkel jár a Föld összes élőlényére nézve.”[9]

Mit tehetünk, hogy ez ne következzen be?

Svédországban már 1978-ban betiltották az aeroszol spray-k használatát, míg 1989-re ez a tiltás nemzetközi szintűvé emelkedett (Montreáli Jegyzőkönyv). Valamint születtek olyan egyezmények (Montreál, 1997. Kioto) is, melyeknek aláíró országai vállalták, hogy csökkentik az ózonréteget károsító kémiai anyagok kibocsátását.

“A NASA kutatói szerint az ózonlyuk növekedését mindezek (és a légköri szelek) hatására sikerült megállítani, 2030 és 2070 között pedig visszaállhat az ózonréteg 1980-as szintje.”[10] Tehát az ózonpajzs helyreállítását – a pozitív eredmények tükrében – kipipálhatjuk!

 

A tengervíz mozgásai

A földi vízburok évmilliárdokkal ezelőtt – a vízgőzből és CO₂-ból álló légkörből kicsapódva és csapadékként lehullva – jött létre. Földünk felszínénének 71%-át borítja víz. A napsugárzás mozgatóerejének és a gravitációnak köszönhetően állandó körforgásban van.

A világtenger három különböző fajta mozgást végez.

Az első a hullámzás, ami két eltérő sűrűségű anyag (víz és levegő) határán alakul ki.

A második a tengerjárás, más néven árapály. Ez a Hold és a Föld közti tömegvonzásnak köszönhetően alakult ki. Naponta négyszer a víz tengerszintje emelkedik (dagály), illetve süllyed (apály). “Veszélyt a vihardagály jelenthet, amikor is dagály idején az erős szél a part felé fúj, ezzel megnövelve a hullámzás erejét. Az egyik legsúlyosabb vihardagály 1953. február 1-jén pusztított Hollandia Zeeland tartományában, 2000 emberéletet követelve.”[11] Nem is olyan régen, 2007-ben egy újabb pusztító vihardagály miatt aggódhattak Európa északi részének lakói. A legnagyobb pusztítást Hamburg kikötőjében végző áradat szerencsére ez esetben emberéletet nem követelt.[12]

A tengerszint-emelkedés problematikáját közelebbről megvizsgálva szembeötlő a tengerjárás modellezésének általános hiánya, pedig erre is szükség lenne a tendencia tárgyalásakor, mivel olyan téves információk keringenek a köztudatban (elsősorban a media hatására), melyek nem festenek reális képet a veszély méretéről. Árapály ugyanis mindenhol van, amit a newtoni Föld-Hold gravitáció okoz, és az is határozza meg a mértéket. Tehát van ahol kevés, van ahol több! A Fundy-öbölben 21 m, Saint Malonál 13 m, de az Indiai-óceánon (a Maldív-szigeteknél) is kb. 1 m (a partokon kicsit több). Tehát mire is vonatkozik a tengerszint-emelkedés? Az apály, a dagály, netán a vihardagály szintjére? A tömegmegmaradás newtoni elve szerint ugyanis a beolvadó jég (víz) növeli a Föld kerületi sebességéből adódó tömegeloszlás Egyenlítő közelébe vándorlását (centrifugális erő), ezért az árapályt fordított arányban változtatja, magyarul ha több lesz a víz, kisebb lesz például a dagály intenzitás.

A harmadik vízmozgás a tengeráramlás, ami az óceánok felső vízrétegének tartósan egyirányú áramlását jelenti. Kialakulását a passzát, a nyugati és a sarki szeleknek köszönheti, mozgását a Föld forgásából származó Coriolis-erő befolyásolja. Ez a három áramlásrendszer fogaskerékszerűen kapcsolódik egymáshoz. Az Egyenlítő felől a sarkok irányába haladók meleg vizet szállítanak, míg a sarkok felől érkezők hideget. A tengeráramlások az északi féltekén a mérsékelt övezetben a nyugati partvidéket fűtik, míg a keletit hűtik. Ez a déli féltekén épp fordítva történik. Ezek a hideg/meleg áramlatok – melyeket globális szállítószalagnak is szokás hívni – képesek befolyásolni a partvidékek éghajlatát, melegítve, vagy épp hűtve azokat, amit pozitív, illetve negatív hőmérsékleti anomáliának nevezünk.

Például az Észak-atlanti – meleg vizet szállító – áramlatnak köszönheti Anglia, hogy a szigetországban télen sincs igazán hideg, csak ritkán csúszik a hőmérő higanyszála 0 ^oC alá.

Ezen túl, az áramlások a tengerek befagyási határát, a hajózhatóságot és a halászat lehetőségeit is befolyásolják.

Hideg áramlatokra példa:

-          Labrador (Kanada keleti partjai)

-          Humboldt (Dél-Amerika nyugati partjai)

Meleg áramlatokra példa:

-          Golf (USA keleti partjai)

-          Kuro-shio (Japán keleti, Kanada nyugati, Alaszka déli partjai)[13]

A globális felmelegedés egyik következménye lehet, hogy a tengeráramlások megváltoztatják irányukat. “Elsősorban a kutatók az Észak-atlanti áramlás (mely a Golf-áramlat folytatása) esetleges gyengülésével vagy leállásával számolnak, melynek oka, hogy a sarki jég és Grönland jegének olvadása miatt az Atlanti-óceán felszínközeli vízrétegeibe nagy mennyiségű édesvíz kerül, lecsökkentve annak sótartalmát és egyúttal sűrűségét is. Így lassabb lesz a lesüllyedése is, ami az áramlás fő mozgatója. Az előrejelzések szerint az áramlás intenzitásának csökkenése Európa nyugati partvidékének lehűlését fogja eredményezni. A Kaliforniai Egyetem oceanográfusai arra jutottak, hogy a múltban ez a fordulat, a korábbi felmelegedések hatására (akár már többször is) bekövetkezhetett.”[14]

 

A sarki jégtakaró és a gleccserek olvadása

A tengerek vizét, csakúgy mint a szárazföldet, a napsugarak melegítik fel, azonban ehhez sokkal nagyobb hőenergia szükségeltetik (2-3-szoros). A világtenger a nyáron felvett hőt a tél folyamán apránként adja le, így módosítva környezete éghajlatát. A tengervíz – sótartalma miatt nem 0 ^oC-on, hanem -2 ^oC-on fagy be. A sarki tengerek vize ez alá hűlve jégtáblákká fagy, melyeknek vastagsága elérheti a 2,5-3 métert. Nyáron, a jégtábláknak körülbelül a fele olvad el.

A szárazföldnek mintegy 16 millió km²-ét borítja jég, ami ha elolvadna 80-100 méterrel emelné meg a világtenger szintjét. A legnagyobb szárazföldi jégtakaró az Antarktiszon és Grönlandon van.

Bár a jég olvadásának van néhány előnye is, például a felolvasztásából édes vizet nyerhetünk, illetve új vízi útvonalak nyílhatnának meg, sokkal inkább veszélyforrást jelent a Föld lakói számára.

“Eric Pignot és munkatársai kutatásaik során megállapították, hogy a sarki jégtakarókból minden évben átlagosan 36,3 milliárd tonnával több jég tűnik el, mint az előző évben. Amennyiben ez a tendencia nem változik, akkor a tengerszint nagyobb mértékben fog emelkedni, mint azt az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) 2007-ben kalkulálta. Számításaik szerint, melyekhez műholdak adatait is felhasználták, 2050-re akár 32 cm-rel is nőhet a tengerszint, ami azt jelentené, hogy a Föld összes kikötővárosának és partvidéki településének búcsút inthetnénk.”[15] Aggodalomra ad okot az is, hogy az ózonlyuk miatt az antarktiszi jégtakaró olvadása az utóbbi évtizedekben felgyorsult. Ugyanakkor a jég olvadásával a talaj fedetlenné válik, így energiát lesz képes elnyelni, ami aztán még több jeget olvaszt fel, újabb ördögi kört generálva.[16]

Mindemellett az Északi-sarkon élő állatok is veszélybe kerültek. Évről évre egyre több rozmár érkezik Alaszka partjaihoz. Ezek az állatok életük 2/3-át a vízben töltik, míg a maradékot úszó jégtáblákon. A meleg nyaraknak köszönhetően a pihenőhelyükül szolgáló jégtáblák fokozatosan elolvadnak, ők pedig kénytelenek a szárazföldre menni.[17]

Sajnos, minden esély megvan arra, hogy gyermekeink már csak állatkertben láthatnak majd “túlélő” jegesmedvéket, rozmárokat, fókákat.

A hóhatár (5000-6000 m) felett összegyűlt hó az olvadások-fagyások ismétlődése miatt szemcsés lesz, firnné alakul. Ebből a kiszoruló levegő és a nyomás hatására firnjég, majd kékeszöld színű gleccserjég keletkezik, ami a firngyűjtő medencét kitöltve a mélyebb területek felé csúszik. Ezt a lassan lecsúszó jégfolyamot nevezzük gleccsernek, mely a hóhatár alá érve és megolvadva patakokat, tavakat táplál vízével.

Bár a sarki jégtakaró olvadásának veszélyeivel sokat foglalkoznak, arról kevesebb szó esik, hogy mi fog történni, ha a gleccserek visszahúzódnak. A World Glacier Monitoring Service vizsgálatai szerint 1980-tól minden évben, átlagosan 30 cm-t vesztenek a jégvastagságukból a gleccserek.

Eltűnésük különösen az Alpokban jól észrevehető. A XIX. század közepétől, vagyis az iparosodástól kezdve egészen 1975-ig átlagosan felületük harmada tűnt el, tömegüknek pedig mintegy fele. Azóta további 20-30%-ot veszítettek a tömegükből, de ha továbbra is rekord melegségű nyarakkal kell számolnunk, akkor ez a folyamat még inkább fel fog gyorsulni. Ennek elkerülése érdekében kísérleteznek a gleccserek befedésével. Ez nem a teljes gleccserfelület befedését jelenti, hanem csak néhány hektárnyi területet. Amennyiben pozitívak lesznek az eredmények, akkor elképzelhető, hogy a nyári hónapokban az eddiginél jóval nagyobb felületet fognak betakarni a speciális anyaggal, ami visszaveri a napsugarakat, így óvva meg a gleccsert az erős napsugárzástól és a meleg nyári esőktől.[18]

Ennél sokkal nagyobb problémát jelenthet a Himalája gleccsereinek olvadása, melyeket a Föld harmadik pólusának is neveznek. Ezek táplálják ugyanis Ázsia nagy folyóit és biztosítják az édesvizet az emberiség felének.

“Ladakhban, India legészakibb vidékén, minden élet a hótól függ. A terület éghajlata hegyvidéki sivatag, ahol az átlagos csapadék mennyisége évente 50 mm, s ahol a mindennapi élethez nélkülözhetetlen vizet a hóolvadék jelenti. Egyrészt a földekre hulló hó, ami a mezőgazdasághoz és pásztorkodáshoz szükséges csapadékot adja, másrészt a lassan olvadó gleccserek hava, amely a vízfolyásokat, a kis település életvonalait táplálja. A klímaváltozás ezt is megváltoztatja. Kevesebb hó esik, így kevesebb csapadék jut a növénytermesztésre, ezért sokan már felhagytak a gazdálkodással. A ritkább hóesés miatt a gleccserek hava sem kap utánpótlást, és csökken a folyók vízhozama. A hegyvidéki sivatagokban gyakoribbá váltak a korábban ismeretlen, nagy esőzések is, amelyek hirtelen áradásokat okozva házakat, termőföldeket, jószágokat mosnak el. A Himalája falvaiban már klímamenekülteket is találunk. A Gangotri gleccser, amely a Gangesz folyót táplálja, évente 20-23 métert zsugorodik. A Gangesz vízhozama – a gleccserek zsugorodása következtében – kétharmadával lett kisebb, ez India öntözéssel megművelt területeinek 37%-án, 500 millió ember számára okozhat majd vízhiányt.”[19]

 

Az esőerdők szerepe

A trópusi esőerdőket szokás a Föld tüdejének is nevezni, ugyanis dús lombú, nagy kiterjedésű, örökzöld erdei hatalmas mennyiségű CO₂-t nyelnek el és tárolnak a biomasszájukban, ugyanakkor oxigént termelnek, ami az ember életben maradásához feltétlenül szükséges. Ezért állnak értetlenül – főként a fejlett országok lakói – az esőerdők irtása előtt. Egyszerűen nem értik, miként lehetséges az, hogy az itt élő emberek saját (és az emberiség) életfeltételeit pusztítják teljes lelki nyugalommal. Persze, ne legyünk álszentek, amikor a bútoráruházban kiválasztjuk a legszebb mahagóniból készült ágykeretet vagy szekrénysort, mi magunk válunk e negatív hatású folyamat legfőbb katalizátoraivá. Mindenesetre tény, hogy “világszerte az erdőirtás következtében évente nagyjából 13 millió hektárral csökken az esőerdők területe, ami egy Görögország, vagy Nicaragua méretű országnak felel meg”.[20]

Trópusi esőerdőket az Egyenlítő vonalában találunk, a legnagyobb kiterjedésűeket Brazíliában, Kongóban és Indonéziában. Az Amazonas-medencéjében található a világ esőerdeinek több mint a fele és itt pusztítják a legnagyobb mértékben e “kincset érő” területet. Az évi hőingás nagyon kicsi, az évi középhőmérséklet 22-27 ^oC, a páratartalom pedig rendkívül magas. Szinte naponta öntözik özönvízszerű esők e régiót, melyek hatásárára buja, három szintű növényzet alakult ki. A felső lombkoronaszintet az óriásfák alkotják (50-60 m), a középső lombkoronaszintet “már csak” 20-30 méteres, összefüggő lombtakarót alkotó fák, míg az alsó részt a fiatal egyedek csoportja birtokolja. Az esőerdők gyepszintjét szinte alig éri fény. A fa- és cserjefajták (pl. mahagóni, ében, szantál, tikfa), valamint a fán lakó növények (pl. orchidea, bromélia), több száz faját találjuk meg itt ugyanúgy, ahogy az állatvilág is változatos fajaival képviselteti magát (pl. paradicsommadár, kolibri, bőgőmajom, csimpánz, krokodil, óriáskígyó, leopárd, tigris).

A talajra kerülő hatalmas mennyiségű szerves hulladék gyorsan lebomlik, így nincs idő a humuszképződésre. Az eső a mélybe mossa a tápanyagtartalmat, és az erőteljes kilúgozódás következtében a talaj termőrétege sekély, humusztartalma pedig csekély lesz. Az esőzések következménye, hogy a kőzetek gyorsan mállanak, és gyakran a folyómedrekbe csúsznak. Emellett az erdőirtás is felelőssé tehető a gyakori földcsuszamlásokért. Lássuk, miért!

- az öreg fák gyökerei stabilizálják a talaj szerkezetét

- minél nagyobb egy fa, annál nagyobb a levelei felszínének összesített nagysága, amivel sokkal gyorsabban tudja a levegőbe (párologtatással) visszajuttatni a talajba beszivárgott csapadékot

- az erdők lombja képes eloszlatni az esőt, így az nagyobb területen éri a földet

- a hatalmas favágó gépek szétroncsolják a talaj felső, vízelnyelő rétegét[21]

Az erdőirtás a talajerózióhoz is hozzájárul. Jó példa errea 640 000 km²kiterjedésű Lösz-fennsík Kína északnyugati részén, ami a világ egyik legtermékenyebb régiója.  A kiterjedt mezőgazdasági felhasználás és erdőirtás nagymértékű talajerózióhoz vezetett. A talaj legfelső részéről elhordták a szerves hulladékot, ami segítette a talajt szerkezetének megőrzésében. Azáltal, hogy a fákat kivágták, gyökerüket is szétroncsolták, majd a talajban maradt részeket a mikróbák lebontották, ezzel a talaj fizikai szerkezete is megváltozott.[22]

És mégis kik irtják az esőerdőket?

Az egyenlítői övön elsősorban nomád törzsek élnek, akik a természetből nyerik életben maradásuk feltételeit, azaz az élelmet, a tüzelőanyagot, a kunyhóikhoz való fát. A lakosság főként növénytermesztésből él, melyhez a szükséges földterületet az erdők felégetésével nyerik. A gyenge minőségű talaj ásványi anyag tartalma azonban 2-3 év alatt kimerül, így újabb területet kell “megtisztítaniuk” a fáktól.

“Az erdőirtások következtében nemcsak rengeteg növény- és állatfaj pusztul ki, de az ember számára fontos gyógyszerek, fájdalomcsillapítók hatóanyagaiként ismert alkaloidok egy része is elvész (pl. kinin, koffein, morfin).”[23] Megdöbbentő (de nem egyedülálló) egy 1987-es eset, amikor is kutatóknak sikerült kivonniuk a HIV-1 vírust 100 %-ban gyógyító hatóanyagot Malajziában, egy kaucsukfa fajból, de mire visszatértek, hogy újabb mintákat vegyenek, addigra az erdőt kiirtották és a fafajt azóta sem találták meg.

Bár a természeti adottságoknak köszönhetően a letarolt erdőrészeken viszonylag gyorsan újra sarjad a növényzet, ez már gyengébb minőségű lesz. Ráadásul, mivel az itt élő fafajtáknak vékonyabb a kérge, a legkisebb tűz is gyorsan tovább terjed. Nem beszélve arról, hogy az égetésekkel újabb nagy mennyiségű ÜHG gázokat juttatnak a légkörbe.

Persze, nem az erdei törzsek okolhatók egyedül a kialakult helyzetért.

A népesség növekedésével egyre nagyobb területet foglalnak el a falvak, városok. Ezek egyúttal a szükséges infrastruktúra kialakítását is elkerülhetetlenné teszik, például egyre több fát vágnak ki azért, hogy autóutakat építsenek. Ennek egyik következménye, hogy az illegális fakitermelők könnyebben jutnak el az addig védett, nehezen megközelíthető területekre. Mindezek hatására ezekben az országokban (elsősorban Brazíliában) a mikroklíma is megváltozott, kevesebb csapadék esik, a szárazabbá váló közeg pedig újfent az erdőtüzek terjedését segíti.

A globalizációnak és a szabad kereskedelemnek köszönhetően transznacionális vállalatok, sőt egyes államok válhatnak a fakitermelés legfőbb “szponzoraivá”.

Kiemelendő Kína, amely a világ leggyorsabban fejlődő országa és ahol jelenleg a legnagyobb problémát a túlnépesedés jelenti. Kína képtelen eltartani közel másfél millliárdnyi lakóját, ökológiai lábnyoma már így is 1,3 Földnyire növekedett (2008-ban még 0,8 volt). Jelenleg ott tart a helyzet, hogy importálni kénytelen számos olyan növényt, melyekből eddig ő maga is exportőrnek számított. Az egyik ilyen termék a szója, mely történetesen Brazíliában is megterem. Azzal, hogy Kína, mint kereskedelmi partner, a szója felvásárlójává lépett elő, zöld utat adott a fakivágások folytatásához. Persze, itt megint belép a körkörösség elve, hiszen Kína – egyelőre – nem sokat érzékel abból, hogy a “Föld tüdejének” pusztításával, hosszú távon, saját életminőségét is rontja. Mondjuk, egy olyan ország esetében, ahol egész városok álltak át a külföldről (elsősorban az USA-ból) érkező elektronikai hulladék bontására és égetésére, nem meglepő a környezeti károkozással szembeni érzéketlenség!

Kenya, még Brazíliánál is kiszolgáltatottabb helyzete révén minden külföldről beáramló tőkének örül, így fel sem merült bennük, hogy nemet mondjanak az erdeikre (vagy bármely más termékükre) igényt tartó cégeknek. Sajnos, a fejlődő országok közül sokan jutottak hasonló sorsa: lakóik éhbérért dolgoznak azért, hogy a világ gazdagabb fele megkapja luxustermékeit. Kiválóan példázza a kizsákmányoló nyugati civilizáció hatásait a Spektrum TV-n futó sorozat (Blood, Tears and T-shirts/takeaways), melynek fiatal angol főhősei saját bőrükön tapasztalhatták meg mennyit ér Afrikában a napi 1 euros bér és milyen körülmények között kell – sokszor gyermekeknek – dolgozniuk azért, hogy bőrtáskákat vagy épp elegáns ékszereket vásárolhassunk a különböző jónevű márkaboltokban. A műsor érdekessége az volt, amikor 2-3 év elteltével újra felkeresték a “nagy kalandban” részt vevő fiatalokat. Volt, aki időközben egy nemzetközi szervezet tagjaként a gyermekmunka elleni küzdelem élharcosa lett, és volt olyan is, aki hazatérve fair trade boltot nyitott, azonban mindannyiukban közös vonás volt a tudatos fogyasztásra való áttérés![24]

Kár, hogy nem lehet minden egyes európai és észak-amerikai embert “benevezni” egy ilyen tényfeltáró kalandtúrára…

Meg kell említenünk azt is, hogy szerencsére vannak országok, akik időben “észbe kaptak”, és erdőgazdálkodásuk sikerével példát mutatnak a felelőtlen erdőirtás ellen hiába küzdő országoknak. Ilyen például Costa Rica esete, ahol a XX. század közepére az ország esőerdeinek felét kiirtották, majd 1993-ban Monteverde városából kiindulva, helyi fafajok elegyével ültettek be marhalegelőket.

Carl Leopold, a Cornell Egyetem Növénytani Intézetének nyugalmazott kutatója bizakodó, ugyanis napjainkra a letarolt erdők helyén – valószínűleg a gombák és fák szimbiózisának köszönhetően – gyors növekedésnek (évente 2 m) indultak a fák. A projekt ígéretes eredményei szerint az elegyes ültetésekkel meg lehet alapozni egy komplex esőerdőt.[25]

A kivágott fák nagy részét az ipar, elsősorban a bútor- és papíripar hasznosítja. Szerencsére ma már létezik egy jól működő mezőgazdasági modell, amit az esőerdőkből származó fák helyettesítésére hoztak létre. Ennek lényege olyan fatermesztő ültetvények létesítése, amelyek “átveszik” az esőerdőktől a papírgyárak kiszolgálását. Ezeket a “papírfa” ültetvényeket a trópusi országokban 6-10, míg a mérsékelt övezet országaiban 20-30 évente lehet kitermelni.

“Az 1992-es riói ENSZ konferencia hatására, 1993-ban jött létre a Forest Stewardship Council (FSC) nevű független szervezet, amelynek feladata, hogy globális szinten fellépést sürgessen a felelős és fenntartható erdőgazdálkodásért. Kidolgoztak egy szigorú tanúsítvány rendszert (FSC minősítés), amely szavatolja, hogy az ennek megfelelő erdőgazdaságok, bútorgyárak, stb., kizárólag az e célra telepített ültetvényekről származó fákat használják fel tevékenységükhöz.”[26] Magyarországon is léteznek már olyan nyomdák, ahol ilyen FSC minősített papírt használnak. Az első ilyen a Folprint zöld nyomda volt, akik ma is élenjárók a nyomdaipar környezetvédelmi megoldásaiban.[27]

 

Az éghajlatváltozás hazánkra vonatkozó előrejelzései

A klímaváltozás, a globális felmelegedés hatásai éppúgy érzékelhetőek Magyarországon, mint a világ bármely részén. Sőt, a felmelegedés hazánkat kiemelt mértékben érinti, ugyanis az elmúlt 100 év alatt a világátlagot meghaladó hőmérséklet-emelkedésben volt részünk. Bár “igazi” nagyvárosunk csupán egy van, mégis Budapest a metropoliszok minden negatív tulajdonságával rendelkezik. A több mint 2 milliós lakosság és a közvetlen agglomeráció foglalkoztatása, eltartása hatalmas terhet ró a városvezetésre. Mindehhez hozzájárul az utakon futó gépkocsik nagy száma. Bár a telekocsi rendszer nem ismeretlen fogalom hazánkban, egyelőre nagyon kevés helyen sikerült meghonosítani, pedig ha a naponta ingázók összefognának, és egy autót használnának, az nem csak a káros anyag kibocsátást csökkentené, de a pénztárcájukat is kímélné.[28]

Hazánkban a legfőbb gátat az jelenti, hogy még mindig a kényelmi szempontok dominálnak. Ha megfigyeljük, az utakon szinte csak olyan autókat láthatunk, amelyekben a sofőrön kívül senki, vagy maximum egy utas ül.

A légszennyezettségi adatok tükrében évtizedek óta ismerjük a város azon részeit, ahol nem javasolt például a kisgyermekek babakocsiban való szállítása (minél közelebb vannak a talajszinthez, annál több káros anyagot lélegeznek be).

Néhány éve már a szmogriadó sem ismeretlen kifejezés Budapest lakói számára. 2009 januárjában kellett először elrendelni, amikor is a szálló por koncentrációja az egészségügyi határérték fölé emelkedett. A megoldást a közutakon futó autók számának korlátozása jelentette (egyik nap a páros, míg következő nap csak a páratlan rendszámú autók közlekedhettek), így néhány napon belül sikerült a szmog mértékét visszaszorítani.

Ugyancsak a gépjárműközlekedés és a károsanyag-kibocsátás csökkentését szolgálná, ha a belvárost némiképp mentesítenék, más szóval “fizetőssé” tennék a behajtást a területre. Bár ez a megoldás számos európai nagyvárosban eredményt hozott, nálunk még mindig várat magára, ugyanis ehhez a zónahatárnál parkolóházak, mélygarázsok kialakítására lenne szükség, melyekre egyelőre sem hely, sem pénz nem kínálkozik.

Szerencsére azonban vannak előremutató intézkedések is. A főváros tömegközlekedési hálózata nemrégiben átalakításra, korszerűsítésre került, például egyes járatok útvonalának meghosszabbításával kiiktathatóvá váltak más járatok (és kiöregedett, szennyező busztípusok), illetve a haladás meggyorsítására szolgáló buszsávok segítségével, főleg a kora reggeli és késő délutáni órákban kialakuló dugók váltak elkerülhetőkké. Egyre több bicikliút épül, melyeket egyre több kerékpározó használ.

Magyarország az EU CO₂ kibocsátás csökkentésre irányuló célkitűzéseit eddig könnyedén teljesítette, ám ez nem a mi érdemünk. A rendszerváltozás után bezáró gyárak, bányák, azaz a nehéziparunk leépülésével hazánk megfelelt az EU környezetvédelmi előírásainak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elégedetten hátradőlhetünk! 2020-ra 13%-kal kell növelnünk zöld beruházásaink, azaz megújuló energiára épülő vállalkozásaink számát, amelytől – egyelőre – még nagyon messze állunk.

Az 1990-es évek elején zajló gyár- és üzembezárások eredményeképp több százezer ember került utcára, vált munkanélkülivé, a vidék pedig több évtizedes lemaradásba került a várossal szemben. A munkalehetőségek hiánya pedig megindította a falvakból való elvándorlást. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egyre kevesebben élnek a mezőgazdaságból, miközben természeti adottságaink alapján hazánk kiemelkedő (lehetne) a zöldség-gyümölcs termesztés terén. Mivel azonban Európa más országaival ellentétben a növénytermesztés a gépesítés hiánya miatt nálunk többe kerül, ezért hiába termelünk minőségi árut, nem tudjuk eladni. Még a természet is ellenünk fordult az utóbbi években, hiszen aszályos, majd árvízekkel terhelt évek követték egymást. Jól emlékszünk még a 2010. évi, kora nyári árhullámokra, melyek egyébként is elmaradott településeken döntöttek össze házakat, mostak alá utakat.[29]

“A legveszélyeztetettebb terület, mind az aszály, mind az árvíz szempontjából az Alföld és a Tisza-völgy, ráadásul a Dunántúlénál gyengébb minőségű felszíni és felszín alatti vizek, az arzénkérdés mind ezeken a vidékeken jelentkezik. A hasznosítható vízkészlet ráadásul a felére csökkenhet 2050-re az egyes alföldi régiókban a klímaváltozás miatt. A prognózis szerint az ország éghajlata mediterrán irányba tolódik el, vagyis melegebbé és szárazabbá válik, eközben nő a nagy mennyiségű csapadékok gyakorisága és a száraz időszakok hossza.”[30]

A 2008-ban elfogadott Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia 2008-2025 (NÉS) szerint Magyarországon az éghajlatváltozás a természeti értékeket, a vizeket, az élővilágot, az erdőket, a mezőgazdasági terméshozamokat, sőt, az építményeket, a lakókörnyezetet, a lakosság egészségét és életminőségét is veszélyezteti. Egy ENSZ-kutatásra hivatkozva a NÉS azt állítja, hogy a klímaváltozás a biológiai sokszínűségre, azaz az élővilág fajgazdagságára gyakorolt hatása szempontjából Magyarország Európa egyik legsérülékenyebb országa.[31]

Azt már most is a saját bőrünkön érezzük, hogy a nyaraink forrókká váltak, sorra dőlnek meg a melegrekordok, ugyanakkor sosem látott hevességű viharok tombolnak szinte heti rendszerességgel az ország valamely pontján. A legnagyobb ilyen – emberéletet is követelő vihar – 2006. augusztus 20-án csapott le Budapestre, a több mint egymilliós tömeget vonzó, az államalapítás ünnepe alkalmából rendezett szokásos tűzijáték alatt. Fákat csavart ki, oszlopokat döntött ki az orkán erejű szél, ami elől a tömeg nem tudott idejekorán elmenekülni.[32] Hazánk akkor ízelítőt kapott abból, mi várhat ránk, ha nem figyelünk oda jobban a természet jelzéseire és nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt környezetszennyező tevékenységeink mérséklése érdekében!

 

Ökoturizmus

Azáltal, hogy 2004-ben az Európai Unió tagállamává váltunk, gyakorlatilag megszűntek az államhatárok (legalábbis Európán belül). Szabadon utazhatunk és fedezhetünk fel ismeretlen tájakat. A klímaváltozás lassanként beépül az emberek tudatába, gondolkodásmódjába, így megnő a kereslet a természet még érintetlen tájai, illetve azon területek iránt, melyeket a globális felmelegedés leginkább veszélyeztetet.

Hogy miért? Az ok egyszerű, az emberek szeretnék látni őket, amíg nem késő!

Csakhogy ezzel tovább rombolják az egyébként is ingatag lábakon álló környezeti egyensúlyt.

Gondoljunk csak a perui Machu Picchu városára, ami sok-sok évszázadon át mentes volt az ember kártékony jelenlététől. 1911-es felfedezése óta turisták milliói látogattak el e csodálatos inka romvárosba, ami közvetlen környezete átalakulását eredményezte. Például a turistáknak szükségük van utakra, melyeken feljuthatnak a városba…

Mivel az ún. “inka út” 4 napi gyaloglást jelent, más megoldásokat kellett keresni. Jelenleg vasúton és helikopterjáratokkal érhető el leggyorsabban Machu Picchu, amivel az addig érintetlen környezetben súlyos károkat okoztak.

Talán a természet bosszúja volt, hogy 2010 februárjában a heves esőzések miatt le kellett állítani a helikoptereket és az “inka utat” is lezárták, aminek következtében közel 3500 turista rekedt a hegyen.[33]

Az ökoturizmus ezzel szemben a turizmusnak egy olyan válfaja, melynek célja, hogy az adott területet oly módon ismertesse meg a vendéggel, hogy a turistaforgalom se mennyiségével, se minőségével ne zavarja meg a helyben élők mindennapjait és ne tegyen kárt a természeti és kulturális értékekben. Az ökoturista egyik fő jellemzője, hogy utazásai során előnyben részesíti a tömegközlekedést, a biciklit vagy épp a gyalogtúrát. A tömegturizmussal szemben árnyaltabb képet kaphatunk így a helyiek életéről, mindennapi problémáiról, illetve közvetlenebb kapcsolatot alakíthatunk ki velük.

Az ökoturista keresi a fenntartható életmód megnyilvánulásait, így népszerű úticélnak számítanak az ökofalvak, melyek kb. az 1970-es évektől kezdődően szaporodtak el világszerte. Ma Európában több mint 80 ilyen önfenntartó település létezik, a világon pedig több ezerre rúg a számuk. Az ökofalvak örömmel veszik az érdeklődést, hiszen nem titkolt céljuk az általuk folytatott, az ember és a természet közti harmóniára épülő életmód bemutatása, népszerűsítése. A hazai ökofalvak száma 15 körül van (pl. Galgahévíz, Gömörszőlős, Agostyán, Salföld, Somogyvámos). Ismertségüket mutatja, hogy egyre népszerűbb osztálykirándulás helyszínnek számítanak az általános és középiskolás gyerekek (és tanáraik) körében. Nem is csoda, hiszen itt lehetőségük nyílik “élő” állatokkal találkozni, és belekóstolhatnak a vidéki élet minden – sokszor igen fárasztó – örömébe, a kerítésfestéstől a lóetetésig. Ugyanakkor számos, a társadalmi felelősségvállalást komolyan vevő cég mutat érdeklődést ezen településformák iránt. Jól tudják, itt mindig elkél a segítség, ezért önkéntesként, vagy akár csapatépítő tréningnek “álcázva”, szívesen veszik ki a részüket a munkából. Ezek a példák is jól mutatják, hogy igenis megvan bennünk a vágy a természetközeli életmódra, csak időnként elsodor minket a hétköznapok forgataga.

Ezen kívül Magyarországon a falusi turizmus – ami szintén az ökoturizmus egy fajtája – van fellendülőben.[34] Ebben nagy segítséget jelent a vidéki helyszíneken rendezett fesztiválok térnyerése (pl. Kapolcs, Bajai halászléfőző, Tó-vidék fesztivál), melyek sok fiatalt (és sok pénzt) csábítanak ezekre a sokszor gazdaságilag elmaradott, de festői környezetben fekvő településekre.

A híres magyar vendégszeretet, a jó házi ételek és italok (hungarikumok), az ízes magyar beszéd reneszánszát éli napjainkban és szerencsére egyre több külföldi turista keresi fel hazánkat a vidéki élet romantikáját keresve.

 

[1] l. The Tale of Erysichthon -

 

 

Fejezet letöltése

Klímaváltozás