Miért eszik szart a magyar?

Butaság lenne kapásból legyinteni az Orbán Viktor által hétfőn bejelentett [1], a mezőgazdaság felturbózását célzó Darányi Ignác-tervre csak amiatt, mert a miniszterelnök egy füst alatt elárulta, hogy egy ideje már titkos háború folyik a magyar termőföldért és vízbázisért, a Leminősítés Hadművelet. Bár mindannyian tudjuk, igazából ki áll a Zagyva felső folyása mögött, és ki röhög a szakállába, ha egyet tojik a tyúk Vaskeresztesen, a dolgot butaság lenne elviccelni.

Orbán Viktor ugyanis kivételesen valódi problémákat kapargat, amikor olyanokat mond, hogy „Ma a falusiak nagyáruházakban vesznek olyan termékeket, amelyeket a kertjükben is termelhetnének. Jól mutatja, hogy mekkora a baj, ha már a falusi ember sem eszik egészséges ételeket”.

Ekkerjoz, az ismert, nem orbánista blogger, mikroblogger és nem utolsósorban sikeres mezőgazdasági vállalkozó avagy unortodox paraszt ugyanerről írta, hogy

– Az én falumban nem kapol egy pár tyúkot, libát, malacot, mert nincs, nemhogy eladó nincs, semmilyen nincs, nem tartanak semmilyen jószágot, tejet se kapni, csak a kocsmában, ha felíratod a kenyér mellé. 
– A faluban mindenki vagy munkanélküli, vagy nyugdíjas, vagy a városban dolgozik bejelentés nélkül egy évből két-három hónapot, az ezer négyszögöles portákon nincs egy bokor krumpli, egy sor sárgarépa se. 
– És bazmeg, ami legjobban fáj, hogy nézni se bírom, naponta jön a mikrobusz teli ételhordóval, mert nem is főznek otthon, rendelik, vagy szociális alapon kapják a kaját, ott állnak érte sorban a haranglábnál.

Szóval Orbánnak abban tökéletesen igaza van, hogy a magyarok szart esznek, és ez nincsen jól. És az is igaz, hogy ha az állam mindenáron tenni akar valamit, ezerszer jobban járunk, ha disznóízű disznóért, sárga, zamatos csirkéért, narancsos árnyalatú tojássárgájáért és fűszeres illatú paradicsomért harcol, mintha, mondjuk, magánmegtakarításokat einstandolna, és még büszke is lenne rá.

Sosem számoltam ki, de én saccra a fizetésem egyharmadát költöm olyan élelmiszerekre, főleg nyersanyagokra, amikből vehetnék sokkal olcsóbbat is, de nem teszem, mert egyrészt megmagyarázhatatlanul szeretek főzni, másrészt azt gondolom, hogy az élet rövid ahhoz, hogy vízízű retekkel töltsem meg. Szóval nálam nagyobb rajongója és eszeveszettebb vásárlója az Orbán által vizionált jó magyar élelmiszernek nincsen. Vagyis pontosabban nem lenne. Évente egy kisebb, csupa pedagógusból álló zsákfalu költségvetését szórom el kapirgálós csirkére, és szórnám el még mindenféle másra is, de az a baj, hogy hiába vagyok hibbant, egyszerűen alig van mire.

Amikor az ősszel családilag Toszkánában jártunk, olyan voltam, mint a magyar kisfiú 1980-ban, aki életében először járt Bécsben, és az első szupermarketben, ahová bementek, fél órán át bámult egy raklapnyi banánt, ami mellett úgy mentek el az emberek, mintha valami tök természetes látvány lett volna, mondjuk, egy toronnyi albán kagylókonzerv vagy bolgár szilvabefőtt. Én 2011 októberében ugyanolyan hitetlenkedő vigyorral járkáltam a buonconvetói Coop szupermarketben, csakhogy ezúttal a hagyma, a paradicsom, a répa és a marhahús fölött nem tudtam napirendre térni. Mintha 1946-ban turistáskodtam volna egy nyugati országban, ahol már van élelem. Egészen elképesztő módon mindennek íze volt.

Egy főzni szerető, a felhasznált alapanyagokra kényes, az átlagosnál valamivel nagyobb jövedelemmel rendelkező magyar állampolgár – ha jól értem, ilyeneket szeretne Orbán Viktor és a Darányi Ignác-terv –, aki mondjuk legalább a hét két-három napján szeretne friss hozzávalókból vacsorát főzni, kénytelen úgy nyolcvan százalékban külföldi alapanyagokat venni. Akkor is, ha szívesen enne  nyolcvan százalékban magyar ételt, bármit is jelentsen ez.

Jó minőségű magyar mezőgazdasági termék persze létezik, de csak nyomokban: kevés helyen érhető el, a megszerzése nemhogy nem természetes, de néha kifejezett nyomozómunkát igényel. Még egyszer: most olyan alapvető dolgokról beszélek, mint a tojás, a hagyma, az alma, a paradicsom vagy a marha-, ne adj isten bárányhús, nem pedig szarvasgombával körített földikutya-csülökről.

A fentiek miatt azok a gasztrobuzi haverjaim, akik magyaros vagy európai konyhában utaznak, pont ugyanannyi import hozzávalót használnak, mint a thai- vagy kínaimániások.

Hiába a miniszterelnök helyes problémafelismerése, az eléggé ijesztő, hogy Orbán a nyitóbeszédében többször is arra utalt, hogy a Magyarországra érkező külföldi élelmiszerek ipari hulladékok csupán, és hogy helyettük egészséges magyar ételeket kellene vásárolni.

Ez a valóság totális félreértése. Pedig tök igaz, hogy az emberek jellemzően nem magyar mezőgazdasági termékeket vásárolnak. És az is igaz, hogy amit megvesznek, az jórészt nyomorult, íztelen külföldi cucc. De ez nem a szemét kereskedők, a túl liberális szabályok vagy a világot behálózó szefárd íztelenuborka-maffia miatt van így, hanem mert ami magyar mezőgazdasági termék létezik, az ugyanolyan szar, mint a külföldi, csak drágább. Jó minőségű alig van, még sokkal drágábban sincs. Ha mégis lenne, az sem hozna megoldást, mert egy egészen szűk kört kivéve a tömegvásárlónak nem lenne rá pénze. De egyébként igénye sem, hiszen totálisan letojja, hogy mit eszik.

Miközben nemhogy egy olasz, de egy átlagos osztrák szupermarketben is tökéletes bioélelmiszereket kapni, nem nagyon sokkal a magyar hipermarketek árszintje fölött, alig drágábban, mint amennyiért a szokásos biohulladékot adják az átlagos budapesti belvárosi élelmiszerboltban.

A jó magyar élelmiszerhez először is kereslet kéne jó magyar élelmiszerre, kimutatható méretű potenciális vásárlóréteg, nem pedig a kereskedők vagy a külföldi termékek korlátozása. Ilyen azonban nincsen. Vagyis van egy pár ezres, esetleg pár tízezres, jómódú, egészségtudatos vagy gasztromániás emberekből, bioszülőkből, szakácsokból, gasztrobloggerekből álló mikroréteg, akiket ez egyáltalán érdekel, plusz képesek és hajlandóak kifizetni, mondjuk, egy ezrest a tanyasi csirke kilójáért. Ezek eltartanak egy-két kisebb, szakosodott boltláncot, pár tucat független boltot, hentest, néhány bio- és termelői piacot, oszt heló.

És még ennek a rétegnek is az az alapélménye, hogy alapdolgokból is könnyebben tud külföldit beszerezni, ha mondjuk budapesti, és nem akar szombat hajnalban felkelni biopiacos hagymavásárlás kedvéért. Mert abban biztos lehet, hogy a jobb szupermarketekben sem fog ízes magyar hagymát kapni.

Tökéletesen jellemzi a helyzetet, hogy a legmenőbb hazai gourmet élelmiszerüzlet-lánc lényegében abból él, hogy megveszi egy sima olasz szupermarket árukészletét, majd másfélszeres-dupla áron eladja.

A helyzet ennél rosszabb már nem lehet, ami megnyugtató, mert ezt még Orbán Viktor és csapata sem képes tovább rontani. Vagyis az import adminisztratív akadályozásával és a szabad piac korlátozásával annyit azért esetleg elérhet, hogy a hipermarketes tömegélelmiszer picit drágább és némileg rohadtabb legyen. Ha tényleg azt szeretné, hogy újra fényesen ragyogjon a pulisonka, első lépésben olyan vásárlókat kéne előállítania, akinek van pénzük bármilyen mezőgazdasági termékre a bőrsajton és csirkenyakon kívül.

Szily László

Forrás: index.hu http://index.hu/velemeny/2012/01/17/miert_eszik_szart_a_magyar/