A minap a Facebookon egy külföldi csoportban festményeket nézegettem. Váratlanul egy olyan képre akadtam, melynek alkotója egy magyar nő volt.

Érdekelt, hogy kezdett el festeni, hisz a kép nagyon tetszett, így felvettem vele a kapcsolatot. Röviden beszéltünk telefonon, így megtudtam azt is, hogy könyvet is írt, ami tavaly meg is jelent Lélekmorzsák címmel, nemcsak a festészetnek hódol. Mivel érdekesnek találtam a képeit meglátogatva a galériáját, illetve az alkotó élettörténetét, gondoltam, megjelentetjük alább a saját írását.

Állok a tömegben. Igazából, nem is tömeg, csupán húsz-huszonöt csillogó szemű, érdeklődő lélek, akik most éppen rám kíváncsiak. Igazából, nem is köztük állok inkább előttük. Megmérettetek.

Hallgatom a szpíkert. Kedvesen, nyíltan beszél. Rólam. „Ifjú éveit vidéki megyeszékhelyen inspiráló környezetben...” Ó igen, Békéscsaba! Ahol minden kezdődött, ami felnevelt, ringatott, olykor talán meg is ríkatott, mindennek alfája és omegája. Ahonnan bejárva egész Európát, s új otthonra lelve Angliában, mégis mindig minden fűszál hazavár. Itt koptattam huszonéves koromig megannyi tanintézmény padját, tanultam nyelveket, szereztem turisztikai vendéglátóipari képesítést, kézilabdáztam, gitároztam, társastáncoltam Nyíri Mariska híres tánc tanodájában, rajzolni tanultam Béla Bá (Mladonyiczky Béla szobrászművész) szombati művészeti kurzusain, s bizonyos voltam benne, felnőve én leszek a világ egyetlen rumba táncosa, aki úgy fest, mint Picasso, gitározik, mint El Mariachi, játszi könnyedséggel idegenvezet bármilyen nyelvi összetételű turistacsoportot, s mindeközben természetesen mesterien keveri a koktélokat. Persze aztán idővel rájöttem, hogy sajnos ilyen foglalkozás nem létezik. Így hát nekem kellett azt megteremteni magamnak.

„Hosszú tapasztalatszerző évek után, Angliában telepedett le...” – visszhangzanak a konferansz lendületes szavai, közben azon tűnődöm, milyen unalmasak is tudnak lenni ezek az életrajzok. Pedig mennyi minden történt! Két házasság, három gyerek, megannyi költözés. Voltam titkárnő pesti multinál, szállodai recepciós, kézműves őstermelő, vállalkozóként vendégház üzemeltető a Vendvidéken. Néha rajzolgattam, zenéltem (a szomszédaink ez utóbbit nem pontosan így nevezték), de leginkább az életben maradás töltötte ki a mindennapjainkat. Hét évvel ezelőtt, mikor Angliába költöztünk egy szál bőrönddel, az életbe való kapaszkodás volt a vezérelv, ami átsegített a talpon maradás nehéz időszakán. Éppen elég terhet ró az emberre szinte a nulláról újra felépíteni az életét. Nem csak az anyagi természetű dolgokra gondolok, bár az is fontos, hiszen biztonságban tart, sokkal inkább a mentális építkezésre, újratevezésre, ami nehezebb feladatnak bizonyult. Nem szerepelt művészet a terveim között. De az élet nagy rendező. Amikor 2020-ban a Covid idején a fél világ be volt zárva a négy fal közé, újra ecsetet ragadtam és festeni kezdtem. Szívesebben mégis festőkéssel dolgozok, vastag textúrájú olaj vászonképeim legfontosabb üzenethordozói a színek, amiket erőteljesen és sokat használok.

Ennek már öt éve. Azóta számos csoportos és egyéni kiállításon vettem részt, még Magyarországon is. Ám Angliában sokkal több lehetőség kínálkozik egy feltörekvő művésznek megmutatkozni. Festményeim rendszeresen jelennek meg kisebb nemzetközi aukciókon, helyi aukciósházak kínálatában. Így egy-egy képem eljutott már a tengeren túlra is, de természetesen vannak, amelyek Magyarországon találtak új otthonra, ami számomra mindig nagy öröm. Az Egyesült Királyság egy olvasztótégely, megannyi náció és korosztály képviselteti magát a művészeti életben, ami meglehetősen friss és zsibongó. Van egy vásárlóképes kereslet, ahol nagyon élénk az érdeklődés a kortárs képzőművészet iránt.

Amennyire egyetemes a képzőművészet nyelve, annyira sajátos a mi csodás anyanyelvünk is. Ha egy szívnek több csücske lenne, nálam az egyikben biztos az irodalom kapna helyet. Kamaszkorom óta írogatok verseket, leginkább csak az asztalfióknak. A hosszú évek alatt annyi minden történt, érzések, utazások, új emberek, régi barátságok, melyek apránként papírra kívánkoztak a fejemből. Így lassan a versek mellé beköltöztek a rövid történetek is az asztalfiókba. Néha előkerült onnan egy-két novella, bár leginkább csak a családtagoknak olvastam fel őket. Mai napig emlékszem, milyen félve küldtem el az első írásaimat egy-egy pályázatra és milyen furcsa, de jóleső érzés volt először nyomtatásban látni különböző antológiákban vagy online folyóiratok felületein. Sok pozitív visszajelzés kaptam, és úgy tűnt, mások is szívesen olvasták őket. Így született meg az ötlet, hogy csokorba szedve néhányat, egy kis limitált kiadás formájában jelenjenek meg. Ez lett a Lélekmorzsák novelláskötet. Ma már az írás éppúgy az életem része, akárcsak a festés. Számomra ötvenes éveimre lett kerek a világ. Azt hiszem erre mondják, hogy sohasem késő.

Művésznek lenni döntés és elhivatottság kérdése. Akárcsak a tanár, az orvos vagy sorolhatnám. Életforma. Egyszer egy kritikus olvasómtól az alábbi megjegyzést kaptam valahol: „Igen, tehetséges valóban. De a klasszikus női hibába esett. Nem volt neki elég a bizonytalan, bár akár végtelen tér, mit a művészet adhatott volna, nem mert bátran végigmenni a rögös úton, inkább a kézenfekvő hétköznapi női sorsot választotta.” Talán igaza volt. Nem vagyok elhivatott művész. A festés és az írás számomra örömforrás. Mint ahogyan az is, hogy édesanya és feleség is vagyok. Nincs sorrend, egyiket sem szeretem jobban a másiknál. Az alkotás maga éppoly boldogság, mint palacsintát sütni a hazalátogató gyerekeinknek és nézni őket, ahogy csacsogva, jóízűen elfogyasztják az asztalnál.

Magamat mindig is „teremtő ” emberként definiáltam, szeretem a kreatív alkotói folyamatot, mikor az ötletből a kezeink által formát öltve valami új születik. A képzőművészet és az irodalom fontos része az életemnek, bár nem vagyok képzett művész, az önkifejezés eszközeként szívesen ragadok ecsetet vagy tollat. Festményeim és írásaim pillanatnyi hangulatot tükröznek, olykor egy gyermek szemével rácsodálkozva az élet egyszerű dolgaira. Szeretném, ha az ERÏKKA– brand képei örömöt hoznának és mosolyt csalnának a reá tekintő arcára. Akkor már megérte ecsetet ragadni…

Majoros Erika - erikamajoros.com