Valami túl jól sikerült a Kárpát-medencében. Mérnökésszel sikerült elrontani Európa évezredeken át legnedvesebb táját, amelyet a mérnökök előtti gazdálkodás a XIX. századig megőrzött eredeti alkatában.

Sűrűn emlegetjük: "ártéri gazdálkodás", "fokgazdálkodás" - ki-ki ízlése szerint. Ám tudunk-e róla mindent, amit tudnunk illenék?

A mezőgazdaság története című, 1982-ben megjelent agráregyetemi tankönyv a sárközi Duna mentét kutató Andrásfalvy Bertalan 1970-es évekbeli összegző művei alapján egy oldalban így jellemzi az ártéri gazdálkodást, miközben időbeli érvényét a honfoglalástól a késő középkori századokra korlátozza: "Ennek a gazdálkodási módnak a lényege a folyók holtágainak mesterséges megnyitása a főfolyás felé, az ún. 'fokok', a hordalékpadokon át vágott keskeny csatornák által. Ezzel sikerült az áradások vizét elosztva és csendesítve a partokat a rombolástól kímélni, ... az elposványosodással, elszikesedéssel fenyegetett holtágakat időnként élővízzel felfrissíteni.

A halászat fő formája ... a 'fokok' időleges elrekesztése volt, ezáltal a halak bennrekedtek, az ártéren létrejött új ivadék viszont az apadással visszakerült a főmederbe. ... nagy területeket tudtak élővízzel ellátni, ezáltal a szigeteken nőtt kőris- és tölgyerdőket, valamint a XIII. század óta oklevelekben is emlegetett, oltással nemesített gyümölcsös ... kerteket fenntartani, az állandó szárazulatokon gabonát termelni, az időnként elárasztott réteken és legelőkön, valamint az erdőkben ... úgyszólván emberi őrizet nélkül, félvad méneseket, gulyákat és kondákat tartani. Vízinövények egész sora ... adott részben emberi és állati táplálékot, részben háziipari nyersanyagokat. Noha a halászat, az állattenyésztés és a háziipar piacra vihető felesleget is termelt, az ártéri gazdálkodás, éppen sokoldalúságánál fogva, alapjában véve mégis az extenzív és önellátó paraszti mezőgazdaság fő formája maradt Magyarországon."

Múltunk fölfedezése

Az Andrásfalvy nyomán elindult kutatás térben, időben és "ágazatilag" is tágított a fenti képleten. Molnár Géza munkássága alapján ténynek számít, hogy nem csak a Duna mentén, de a Tisza kiterjedt árterein is hasonló gazdálkodás folyt. Nemcsak a honfoglalás korától, hanem már az avarok idején, sőt a megelőző évezredekben is. Tóth Albert és Szuda Zoltán a Berettyó, a Maros és a Körösök vidékéről szolgált hasonló adatokkal. Neves és névtelen kutatók adattömege áll rendelkezésünkre a Délvidékről, a Kisalföld Dunától délre és északra eső területeiről, a Vág mentéről, de a Pinka és az Ösztörmény (Strem) patakok völgyéből is. Joggal szólhatunk hát a továbbiakban Kárpát-medencei ártéri gazdálkodásról.

A kutatás a halászat mellett más ágazatok fontosságát is kiemelte. Égető Melinda bizonyította, hogy a korábban nem is sejtett méretű ártéri gyümölcsészetben komoly szerepe volt a nagyszámú őshonos fajtára alapult ártéri szőlészetnek. Bellon Tibor a nagyalföldi szürkemarha-tartás történeti feltárásában szerzett érdemeket. Cs. Szabó István a sárréti disznótartást és kipusztított tájfajtáit írta le. Ugyanő kutatta a sárréti lótartást, és tágította a magyar paraszti lótenyésztés messzi időkbe visszanyúló határait a téeszkori, 1962. évi lómészárlással bezárólag a közelmúltig. De sem a hegyikultúrák tájszabályzó elvei szerint berendezkedő s gazdálkodásunkat átalakító osztrák megszállás, sem a szovjetorosz gazdasági minta nem tudta minden elemében kiirtani e nedves tájhoz idomult gazdálkodási módot. Számos tájunk konyhakerti hagyományaiban a XX. századi téeszkorszak után máig tovább él sok vonása.

Az 1990-es évek elejétől e tér- és időbeli, ágazati teljességében ismerteti a Kárpát-medencei magyar nedvesgazdálkodási hagyományt az a tantárgy, mely a Gödöllői Agrártudományi Egyetem (ma Szent István Egyetem) környezet- és tájgazdálkodási szakán a magyar felsőoktatásban először tárgyalta többek közt Andrásfalvy Bertalan és Molnár Géza részvételével e gazdálkodási mód térségtörténeti, táj- és műveltségfenntartó jelentőségét. Ennek nyomán már a 90-es évek közepén több környezetgazdálkodási agrármérnökjelölt írt szakdolgozatot e tárgyból a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetben. Innen került ki az ország első nem néprajzos ártéri gazdálkodási doktorhallgatója is.

Közben nagyot fordult a világ. Mára országszerte sereglenek a Kárpát-medencei magyar nedvesgazdálkodás avatott és avatatlan bábái. "Fontos" szakmai vita folyik a gyermek "pontos" nevéről, s áldatlan kiszorítósdi a kutatásokra szánt állami pénzekért. Főleg a vízügyesek igyekeznek "vizes belügy"-ként megtartani a kérdést, hisz a szakma által közvetlenül és közvetve okozott árvizek Szeged 1879. évi elúsztatásától máig nyilvánvalóvá tették a katasztrofális tévedést.

Ahol a gép az úr

Csakhogy a XVIII-XIX-XX. századi "vízrendezések" összeérnek a XX. század derekán kezdődő téeszkorszak totális tájátrendezési igényével, mely új termőföldeket akart "elhódítani" a "legyőzendő" természettől. Oktatási intézményeink ifjúságát mozgósítják a "fényes szelek" a nyári "építőtáborok"-ba, hogy szétrombolják maradék nedves tájainkat. Lecsapolják a Hanság mocsarait, a később részben visszaállított Kis-Balatont. Országszerte belvízelvezető csatornák száz kilométereit ássák, hogy a téeszesített vagy téeszesítendő földeket kiszárítsák a "nagyüzemi" művelés nehézgépei alá, melyek majd soha nem látott talajtömörödést okoznak a "valóságkövető" agrártudományok örömére. Hogy a "modern" nagytáblás, fajtaszegény(ítő) mezőgazdaság olyan bűntettet követhessen el "élelmiszer-termelés" címén az élet sokszínűsége ellen, amelynek jóvátétele aligha lehetséges.

Ugyanezt szolgálta az országos talajegyengetési program is, amelyre roppant gépi és emberi erőt, üzemanyagot és műtrágyát pazarolt a "szocialista népgazdaság". Síkságaink természetes mikrodomborzatának ezer meg ezer elemét "meliorálták el" a halmok legyalulásával s a laposok feltöltésével. Ennek ellenére, bár csökkent térszíni különbségekkel, máig létezik "tájrendezett" Alföldünkön is a lapályok összefüggő hálózata. Igaz, vas- és közutaink, autópályáink ugyancsak keresztül-kasul szabdalják őket. Ezek eredetileg is csak pár méternyivel voltak alacsonyabbak kistájaik belső szárazulatainál. Sűrű hálózatuk azonban a Kárpát-medence egészét szerves vízélettani egységbe fonta, mind a földfelszínen, mind a felszín alatt, mind a levegőben biztosítva a tájéltető nedvkeringést.

A felszíni vízrendszert ütőerekként éltették a folyók. Az évi csapadék függvényében szabályozták a lapályrendszer felszíni vizeinek mennyiségi és szintbeli ingadozását, jóllehet a Kárpát-medence ütőerei sem a folyószabályozások óta ismert dinamikával működtek. A csekély lejtésű síksági tájban meglassúdva, ágakra szakadva, fő- és mellékágaikat cserélgetve, sőt medret változtatva kanyarogtak a térszínátlag körüli vízjárással.

A térszínátlagon lassan kanyargó folyók víztömege nagy mélységekben járta át tágas térségek talaját. Ezáltal nemcsak magasan tartották tágabb környezetük talajvízszintjét, hanem roppant mennyiségben, hosszú ideig tárolni is tudták a magasabban fekvő tájakról érkező vizeket. A folyókat így hatalmas szélességben és nagy mélységben kísérő szivárgóvíz-övezetek óriási víztározó képessége ma már csak hiányuk mértékével becsülhető. Mindenképp igen kedvezően befolyásolhatták a térszínátlagból kiemelkedő helyek vízháztartását, szárazabb évszakokban lassítva, megakadályozva a növényzetre káros mértékű talajkiszáradást. A folyók a lapálynyúlványokon keresztüli felszíni kapcsolatok mellett részint e szivárgóvíz-övezetek közvetítésével bonyolult felszín alatti kölcsönviszonyban álltak távolabbi tavakkal, tóságokkal, mocsarakkal és sólyokkal is. Nehéz hát csak a felszíni "árterek" s ezek kulcsai, a "fok"-ok felől megragadni e bonyolult vízélettani rendszer teljes természet- és műveltségélettani mivoltát.

A medence nedveinek tárolásából a légkör is kivette részét. A sűrű hálózatú, nagy mélységekben tározó vízrendszer különleges belső klímát tarthatott fenn a Kárpátok karéján belül, amelynek kevésbé "száraz"földinek kellett lennie a mainál. A nedves talaj s a szétterülő, gyorsan fölmelegedő sekély vizek miatt a levegő páratartalma jelentősen meghaladhatta a mai értékeket. A hatalmas földmélyi, felszíni és légköri nedvességtömeg pedig kiegyensúlyozta a szélsőséges hőingadozást.

A vízbő Kárpát-medence mindenkori lakossága vizek mellé települt. E telepek zöme a magyarsággal folytatódóan az újkőkortól változatlanul lakott volt. A még ősi vízrendszerű Kárpát-medence lapályhálózata olyan sűrű szövedékét működtette a felszíni vizeknek, hogy nem akadt település, amely ne viselhette volna a "víz melletti falu" nevet. A falvak folyókra, erekre, lapályok vezette állandó vízkészletekre települtek. Határukat is át- meg átszőtték a lapályágak olykor tósággá terebélyesedő, éltető nedvei. Korai vízrajzi térképek híján épp a Kárpát-medence újkor elejéig rendkívül sűrű településhálózata a közvetett bizonyítéka sűrű szövetű felszíni vízrendszerünknek.

Vissza a jövendőbe

De a sűrű településhálózat mást is bizonyít. Az élet buja gazdagsága mellett azt, hogy itt csak olyan műveltség lehetett honos vagy maradhatott folytonos, amelyik minden ízében a vízhez kötődött. Amely számára a víz az élet.

A bécsi Természettörténeti Múzeum régészeti osztályát járva döbben meg a magyar látogató, hogy az európai termékenységkultusz régészeti térképén zömmel Kárpát-medencei lelőhelyek vannak! Hogy a 25000 éves Willendorfi Vénusz lelőhelye is arra a Bécsi-medencére néz, amelyet csak politikai határ választ el tőlünk. S a sokak csodálta 6-8 ezer éves termékenységidolok ugyanitt? Nem erdélyi, nagyalföldi, dunántúli földből kerültek-e Bécsbe a múlt századig? Nem ugyanezek testvérei tehetnék európai hírűvé a hódmezővásárhelyi vagy a szentesi múzeumot? Nem ezek gyönyörű változatait ássák-e ki azóta is régészeink a vizek övezte-óvta tanyahalmokból?

S amit még ki sem ástunk rejtekhelyéről?! Mert mit mondanak a vízről azok a kincsek, amelyek nyelvünk, dalaink, néptáncaink szimbolikájába, népművészetünk vizuális jelképrendszerébe rejtve várják, hogy felismerjük és jelentőségükben megértsük őket? A Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszékén folynak ilyen kutatások, környezeti kommunikációs szakirányán vannak ilyen tantárgyak.

De nyelvészetünk ma sem teszi föl a kérdést, hogy vajon miért függ össze nyelvünkben oly árulkodón egymással a víz, a bizalom, a védelem, a vidék? S hogy miért olyan kiáltó földrajzi névi rendszerünkben, táj- és településneveinkben a vízhez kötöttség mozzanata? Melyik európai nép dalaiban fordul elő annyiszor a víz, tiszta, termékenységet ígérő szerelmet, szenvedni kész áldozatos szeretet jelentve? Kik locsolkodnak még rajtunk kívül húsvétkor a kereszténynek mondott Európában? S melyik nép településeit bünteti a víz tavaszonta, mert elhitte az ámítóknak, hogy ellensége az, ami az éltetője?...

Forrás: http://hetivalasz.hu/itthon/eletre-kel-az-arteri-gazdalkodas-1252/