A város - Hulladékkezelés a városban

9. oldal / 11: Output - Hulladékkezelés a városban

Hulladékkezelés a városban

Hulladék TIPP

Mivel az ember nem képes másolni a természet szemetet nem termelő mechanizmusát, a város hulladéktermelése mindenhol óriási probléma a világon. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a bolygón mindent elönt a szemét. Ebből a város polgárát a kommunális hulladék érinti leginkább, hisz azt ő ”termeli meg”. Fejenként 833 kilogramm kommunális szemét éves megtermelésével Dánia lakossága vezet, „így ezen a téren jóval az Európai Unió 513 kilós szintje fölött van. Magyarország 430 kilóval a középmezőnyben szerepel…” Kevesebb, mint négyszáz kilogramm fejenkénti kommunális szemetet állít elő Csehország, Lengyelország, Lettország, Szlovákia, Észtország, Litvánia és Románia.[43] 

2050-ig ez a szám biztosan nőni fog, így a városnak az eddigi megoldások helyett megfelelő alternatívákat kell kidolgoznia, ha nem akarja azt, hogy az utcáin halmokban álljon a hulladék. A legfőbb probléma ugyanis az, hogy a szemétlerakók már ma is szinte csordultig vannak mindenhol a világon – New York vagy Los Angeles „landfilljei” akár az űrből is láthatók. Bár a hulladékkezelés problémakörével a Hulladékgazdálkodás menüpontban foglalkozunk részletesebben, e helyen elég csak annyi, hogy a kaliforniai Puente Hills Landfill naponta 13.000 tonna kommunális szemetet fogad be. Annyi kukásautó érkezik a telephelyre, hogy több forgalomirányító is szükséges az ún. cellák feltöltéséhez. Az ott elhelyezett hulladékot aztán nagy teljesítményű mozgó présgépek lapítják ideális méretűre, majd jöhet az elföldelés.[44] Kérdés, hogy a nagyvárosok közvetlen környezetében mennyi ideális hely állhat még rendelkezésre.

Nem megoldás a szemét elégetése sem, hisz az a CO₂ kibocsátáshoz járul hozzá, így marad az újrahasznosítás és a komposztálás. A legoptimálisabb problémakezelés azonban a szemét meg nem termelése lenne, ez azonban, még ha van is egy-egy igen jó ötlet, ma még nem megoldott, és igen nehezen lesz megoldható, míg világ a világ. A fenntarthatóság fogalmának elemzésekor utaltunk ugyan az indiai üzletember által előállított ehető kanálra, de igen szemléletes példa a megfőzhető Puma szatyor[45] is. Mindkét megoldás az évszázadok alatt is alig bomló, olajszármazékból készülő használati tárgyak gyártása helyett kínál alternatívát. Néha igen ötletes tűnő megoldások születnek a hulladék kezelésére, ha az ember erre rákényszerül. Mivel Szingapúr egy szigetekre épült városállam, megfelelő terület hiányában alapvető gond a szemét elhelyezése. Ezért a 90-es években az ott élő emberek kénytelenek voltak egy különálló szigetet építeni a hulladék elégetése során keletkezett hamuból, és arra telepíteni az életet, az élővilágot. Ez azonban, mint ahogy a cikkben is olvasható,[46] vagy a videóban látható,[47] igen felemásra sikeredett. 2040 körül ugyanis más megoldást kell találni a szigetbe épített hamu elhelyezésére. Kérdés, hogy mi lesz az oda telepített élővilággal.

A város vízellátásának és szennyvíz kezelésének problematikája

Világviszonylatban mindenhol probléma a városok vízellátása. Nemcsak azért, mert a Földön található víztömeghez képest kevés az édesvíz, hanem azért is, mert az is jelentősen szennyezett.

Valójában tehát a 3%-ra becsült édesvízből kb. 0.8% használható fel napi szinten. Ez a szám is csökkenőben van azonban az ipari tevékenység, az intenzív mezőgazdaság és a népesség állandó növekedése miatt. Mivel a lakosság ¾-e 2050-re nagyvárosokban fog élni, mindenhol alapvető reformokat kell a célból bevezetni, hogy még akkor is ellátható legyen a lakosság vízzel és megoldható legyen a szennyvíz kezelése is.

A probléma azonban az, hogy már ma sincs elég ivóvíz a világ bizonyos részein. Így például az Egyesül Államok nyugati részén vagy Észak-Kínában állandósult a vízhiány. A fejlődő országokban, főként Kelet-Afrikában, a helyzet még rosszabb. Viszonyszámokat figyelembe véve ez azt jelenti, hogy a harmadik világban kb. 1.1 milliárd ember nem jut naponta ivóvízhez, így a veszélyeztetett térségekben igen magas az emiatt bekövetkező halálesetek száma.

piros: súlyos vízhiány, bordó:az infrastrukturális fejletlenség miatti vízhiány, sárga: romló vízhiánykék: kicsi/nem létező vízhiány, szürke: nem becsült vízhiány

További probléma a szennyvíz elvezetésének megoldatlansága is. Kb. 2 milliárd ember ürüléke és vizelete ömlik minden kezelés nélkül nagyvárosaink vizeibe, ahol ez hihetetlen mértékű környezetszennyezést okoz. A kialakult helyzetet elmélyíti az is, hogy sok országban nincs meg a szándék az alapvető problémák megoldására, de ha meg is lenne, nem lenne meg hozzá az a kb. 6250 milliárd dollár, amibe a szükséges infrastruktúra kialakítása kerülne.

A világ sok országa tehát már most a vizek tendenciózus csökkenésével és kimerülésével számolhat.

Ezért már most nyilvánvaló, hogy egyes térségekben a vizek csökkenése, megszűnése miatt például az arab országokban a háborúkat – a népességnövekedés miatt – akár már a közeljövőben, nem az olajért, hanem a vízért fogják vívni, de ez 2100-ra akár már globális méretű is lehet. Ma még csak gócpontok és helyi konfliktusok ismertek, erre példa, amikor az 1994-es évek elején Mexikó 20 milliárd dolláros hitelt, illetve 2,8 millió köbméter vizet kért Washingtontól, azonban az USA az utóbbi kérést egyértelműen elutasította. Vietnám és Kambodzsa között is konfliktus alakult ki a Mekong folyó birtoklásáért az 1960-es években, de például a gyapottermesztés és az abból fakadó túlöntözés miatt az Aral-tó kiszáradása is válsághelyzetet teremtett Türkmenisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán, valamint Üzbegisztán között.[48]

Azonban a fejlett országok többségében, így Európában sem kell attól tartani, hogy a vízkészletek biztosítása céljából egymással szemben bármely nemzet háborút kezdeményezne, de számos probléma e térségekben is adott. Az édesvizek, főleg a folyók továbbra is jelentősen szennyezettek, a szennyvíztisztítók pedig sok helyen elavultak, többek közt Magyarországon is. A Duna vize ugyan európai összefogással jelentős mértékben javult 2010-ben és 2011-ben a csepeli és az újpesti szennyvíztisztító átadásával, de ha a folyó határokon árnyúló szakaszait nézzük, még messze nem megoldott a szennyezések megszüntetése. A vízminőség azonban a Duna Stratégia elveinek megfelelően évről évre javul, mely minta lehet más országok számára is.[49] Európa más országaiban is hasonló kezdeményezésekkel számolhatunk.

A Temze vizének megtisztítását hivatott előmozdítani ma is az ún. Lee Tunnel projekt,[50] holott ha a városi szennyvíz és az ipari szennyezés témaköre merül fel szakmai viták során, sokan a londoni példát ecsetelik, milyen eredményeket sikerült elérni anno. Vagyis a példára hivatkozással azt hihetnénk, hogy az angolok a problémát már rég megoldották. Nem így van, de mindenhol megfigyelhető a nemzetközi vagy a hazai összefogás.

Mivel a városok vízellátása és a csatornahálózatok kialakításakor még jelentős vízkészletekkel rendelkezett az emberiség, evidensnek tűnt, hogy az ivóvíz felhasználható a fürdőszobák használatához és az angol vécék öblítéséhez is. Mára ez a gyakorlat abszolút elavulttá vált, így nyilvánvaló, hogy az öblítéshez nem emberi fogyasztásra alkalmas vizet kellene használni, illetve hasznosítani kellene az esővizet is, hisz annak nagy része egyszerűen a csatornákba folyik. Ezért „másodlagos vízvezetékrendszerek” kiépítése szükséges a fejlett országokban is, vagyis a város átépítése, áttervezése alapvető igény, ha az emberiség 2050-re fenntartható életteret akar kialakítani. Freiburg ökonegyede Németországban igen jó példa erre a kezdeményezésre! A várost ellátó folyóból tisztítatlan víz érkezik a régi mellett alternatívaként működő, vagy másodikként aposztrofált vízvezetékrendszerbe, így a vécék és a kertek kizárólag ezt használják fel forrásként.[51] Freiburg városrésze ugyanakkor csak megújuló energiákat használ, autóval szinte nem is lehet közlekedni, mindenki gyalog, kerékpáron, vagy villamossal jár. Ennek hátterében az áll, hogy az élettér eleve úgy van tervezve, hogy minden egy helyen legyen adott. Munka és lakóhely, természetes és emberi környezet.

Víztakarékosság TIPP

Mint láttuk Freiburg esetében, az öntözéshez sem szükséges ivóvíz, ma mégis ez az általános vízfelhasználás szerte a világon. Van azonban ellentétes példa is. Izraelben, ahol igen nagy kincs a víz, nemcsak a ritkán hulló esővizet gyűjtik, hanem a közüzemi szennyvíz döntő hányadát is újrahasznosítják: öntözésen kívül még haltenyésztésre is használják.

A város számára modellként értékelhető a ökofalvak szennyvízkezelő technikája.[52] Eszerint a ház mögött elterülő kisebb tó, vagy mocsár, ami amúgy is tisztítja a környezetet, a szennyvíz hulladékot úgy forgatja vissza a természetbe, hogy az magától és teljesen mértékben lebomlik. Vagyis semmilyen külön infrastruktúra és a kezeléshez szükséges apparátus nem kell a feladathoz, a munkára fogott természet teszi a dolgát.

Az arizonai Phoenix is ilyen megoldást alkalmazott egy igen költséges víztisztító megépítéséhez képest, amikor a város határában lévő mocsarak natúr technológiáját vette igénybe.

Olyan környezetben viszont, ahol sohasem volt mocsár, nem is alakítható ki e technológia, így például az egyre szárazabb Kaliforniában manapság át kell gondolni az emberek vízfogyasztási szokásait. Pár éve még elfogadhatatlannak tűnt a szennyvízből tisztított ivóvíz napi használata, mára azonban változik az emberek véleménye. Orange Countyban így egy olyan víztisztító üzemet állítottak fel, mely a fordított ozmózis elvét felhasználva, speciális szűrőszálakkal minden káros anyagot semlegesít a vízből. Ugyan a víz tisztább, mint a hegyi pataké, a technológia energiafelhasználása még mindig igen magas, vagyis jelentősebb szén-dioxid kibocsátással jár.

A szennyvíz megelőzésére szolgáló komposzt toalett a skandináv térségben, illetve Németországban a legelterjedtebb. Magyarországon például az Ökológiai Intézet Alapítvány gömörszőlősi oktatóközpontjában találkozhatunk ilyennel.

Előnye, hogy nem szükséges működéséhez vizet felhasználni, ezért kiválthatná a csatornarendszert és a szennyvíztisztítókat. Működése teljesen szagmentes. A végtermék pedig értékes komposzt, melyet a kertben beforgatással fel lehet használni

A város élelmiszer ellátásából adódó problémák

Mivel a város élelmiszerellátása szoros összefüggést mutat a hulladékképzés és a szennyvíz kérdéskörével, mindenféleképpen szót kell ejteni róla e helyen is, bővebb anyag azonban az Élelmiszerválság c. részben lesz olvasható.

Az élelmiszer maga és csomagolása is mérhetetlen mennyiségű hulladékot termel a városban, így nemcsak az amúgy is nehezen elhelyezhető szeméthegyeket gyarapítja, de hozzájárul a szennyvízkezelés problémaköréhez is, hisz a szerves hulladék lebomlása rendkívül sok oxigént von el a vízből.

A problémák azonban nemcsak ebben állnak, gondot okoz a városba való élelmiszerszállítás is, ami egyszerre több alapvető részelemre oszlik:

• naponta alapanyag hegyeket kell vidékről a városba fuvarozni,
• ami feltételezve a teherkocsikkal, kamionokkal való szállítást, ismét csak a CO₂ kibocsátás irányába mutat,
• sok esetben a szállítás teljesen felesleges, hisz egy-egy terméket helyben is elő lehetne állítani, ha a lokális élettér elmélete és gyakorlata (LA21) nagyobb teret hódítana életterünkben.

Ha már a citrusfélékkel kapcsolatos megdöbbentő példára hivatkoztunk a 2.3.1.1. fejezetrészben, itt ismét kitérhetünk rá. Ma még a relatíve olcsó citromot és narancsot fogyasztjuk C-vitamin forrásként, de ha az üzemanyag drága lesz, elképzelhető, hogy a hazánkban is termeszthető, a citrusfélékhez képest sokkal nagyobb vitamintartalommal rendelkező homoktövis gyümölcsét fogjuk termelésre befogni. Jelenleg azonban még az utóbbi a drágább, hisz alig termesztik hazánkban. Vitamintartalma miatt azonban termelhetnénk már most is, hisz megérné, de ma még nem tesszük. Miért nem? Mert élelmiszer-termelésünk legalább annyira nem átgondolt, mint energiafelhasználásunk. Nem átgondolt abból a szempontból sem, hogy ma még az ember nem veszi figyelembe, hogy a citrusfélék tengeren és kamionon való szállítása mennyiben járul hozzá a bolygó CO₂ kibocsátásához.

Egyes ázsiai országokban már ma is igen nagy probléma az élelmiszer beszállítása mellett a termőföldterületek drasztikus csökkenése. A kérdést vizsgálhatjuk abból a szempontból is, hogy adott ugyan egy bizonyos földterület nagysága és eltartóképessége, csakhogy az ott élő népesség nagyobb, mint kellene. Akárhogy is szemléljük a kérdést, a tudósoknak gyakorlati megoldást kell találniuk a problémára.Az egyébként korábban a „hatékony oktatási rendszerek kulcsjellemzőinek azonosítása” céljából hazánkba is ellátogató Lee Sing Kong szerint városi farmokat kell létrehozni épületeinkben, melyek az ég felé törve biztosítják számunkra az alapvető élelmiszereket. A Discovery Science Ökopolisz c. műsorában is szereplő szingapúri professzor szerint az aeropónia, azaz a növények levegőből való táplálásával foglalkozó tudományág megoldást jelenthet az emberiség számára.[53]^,[54] A professzornak azonban olyan gyakorlati alkalmazásokat kell találnia, melyek az optimális energiafelhasználással is párosulnak, városi farmjai ugyanis csak alig csökkentik a CO₂ kibocsátást, mint a hagyományos módszer, azaz a vidékről a városba való élelmiszer szállítás. Bár a kutatási eredmények még nem igazolták a forradalmi ötlettel előálló tudóst, a városi farmok létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, ha azt vesszük számításba, hogy termőföldjeink hogy pusztulnak, valamint – ezzel párhuzamosan – hogy nő a népesség a világon. A professzor által vezetett tudóscsoport így jelenleg az alkalmazható technológia csiszolásán dolgoznak.[55]

Van olyan történelmi példa is, ahol nem a termőföld területek, hanem az olaj fogyása okozott gondot egy karibi országnak. Kubában az orosz támogatás megszűntével olajválság köszöntött be, ami teljesen új alapokra kellett, hogy helyezze az addigi nagyüzemi növénytermesztést. Az 1980-as évektől így a kubaiak a városba telepítették át a komplett mezőgazdaságukat. Lakótelepeik között alakították ki kisparcellás telkeiket és ott termesztették, termesztik ma is alapvető zöldségeiket. Mivel gépeik üzemanyag hiányában nem működhettek, vissza kellett térniük az állati erő alkalmazásához. Mindez talán nevetségesnek tűnhet a XXI. században, de az „új szisztéma” alkalmazásával a kubaiaknak két hatást biztosan sikerült elérniük: a városban alig van CO₂ kibocsátás, míg a kényszerűségből nagyrészt vegetáriánus kosztra áttért lakosság körében a civilizációs betegségek mutatói jóval alacsonyabbak.