Fenntartható fejlődés

A fenntartható fejlődés fogalma

A fenntartható fejlődés fogalmát a XX. század utolsó harmadában sokan próbálták megadni. Számos tudós, közgazdász, jogász és más szakember foglalkozott a témával. Számukra a fogalom természetszerűleg mást és mást jelent, így mivel több értelmezés is napvilágot látott, a definíció nehézkes megformálása helyett érdemes inkább azokkal a – környezetvédelemmel kapcsolatos – elvekkel és követelményekkel foglalkozni, amelyek az 1970-es évektől kezdve kezdtek kikristályosodni. A kikristályosodás egy állandóan változó folyamatot feltételez, melyet új szempontok hívtak és hívnak életre a mai napig is. A folyamat történeti áttekintése jelentős tudósok nevével fémjelzett, mely tudósok közös jellemzője, hogy valamely nemzetközi vagy nonprofit szervezet keretében kezdték el és fejtették ki munkásságukat az elmúlt 40 évben.

Dennis L. Meadows szerzőtársaival az 1970-es évek elején a Római Klub megbízásából kidolgozott egy olyan globális számítógépes modellt, mely a gazdaság – azaz mai szóhasználattal élve a fenntarthatóság – növekedését és az ezzel együtt járó kockázatokat, következményeket elemezte. Tették ezt azért, mert erre az időszakra világossá vált, hogy a II. világháború után intenzív fejlődésnek induló tudományos technikai forradalom az ipar, a mezőgazdaság, a környezet és így az ember életére is negatív hatást gyakorol szerte a világon. Művükben, A növekedés határai c. „próféciájukban” az inkább pesszimista, mint optimista előrejelzés ma is egzaktnak számít, így mérföldkő a környezetvédelemmel kapcsolatos szakirodalomban.[1]

A Római Klub mellett más nemzetközi szervezetek is megoldást próbáltak találni az egyre inkább globálissá váló környezetvédelmi válságra, ezért az ENSZ közgyűlése a 80-as évek elején, megcélzandó egy megfelelő tudományos elemzés kialakítását, teljes és átfogó tanulmányt kért az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlődési Világbizottságának akkori elnökétől, Gro Harlem Brundtlandtól. Az azóta csak Brundtland Bizottságként emlegetett szervezet Közös Jövőnk néven alkotta meg jelentését, mely lényegét tekintve már azt az ellentmondást emelte ki, miszerint ha az emberiség tovább folytatja eddigi környezetet pusztító tevékenységét, elpusztítja magát a bolygót is. Brundtland asszony megoldásként paradigmaváltásra szólított fel és a jövő nemzedéke érdekében kialakította a fenntartható fejlődés alapelveit. Szerinte „a fenntartható fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen szükségleteinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől”. Vagyis mindez azt is jelenti, hogy a szükségleteinket (pazarló) jóléti társadalmainkban nem kell abszolút korlátozni, csak alapvetően meg kell változtatni életünket ahhoz, hogy az eddigi anyag és energiafogyasztásunk optimális legyen, valamint környezetszennyezésünk és hulladékképzésünk a zéró felé mutasson.

Ezek az új elvek és fogalmi meghatározások tehát megpróbáltak igazodni a természet azon alapelvéhez, mely szerint:

- a természet abszolút optimálisan felhasználva az energiát,

- nem képezhet hulladékot.

Ez az alapelv a „Minden tart valahová” elve, a körforgás örökérvényű. Hogy az ember mennyire nem tud a mai napig eleget tenni ennek, jól mutatja mindennapi életünk tehetetlensége, ennek ellenére a Brundtland Bizottság hitt a fenntarthatóságban.

Az ENSZ 1992-ben Rióban megrendezett második világkonferenciáján a fenntartható fejlődés fogalmi elemmé vált. Az ott megalkotott „Feladatok a XXI. századra” (Agenda 21) elnevezésű, ajánlásokat és javaslatokat egybefűző dokumentum a gazdaság, a társadalom és a környezet integrálását, egy rendszerben való értelmezését kívánta meg ahhoz, hogy a fejlődés fenntartható legyen. Az integráció azóta is alapelv, mára modellezésre került a politikában, a közgazdaságtanban, a természet és társadalomtudományokban, valamint a jogban is.

Találó megfogalmazásai miatt minden, a fenntarthatóság problémakörét boncolgató tanulmány érinti Herman Daly amerikai (ökológiai) közgazdász munkásságát, aki egyszerűen fogalmazva így írt a fejlődésről: „A növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, a fejlődés pedig azt, hogy jobbak”. Ahhoz, hogy ez az ideális állapot bekövetkezhessen (és folyamatosan fenntartható legyen), Daly szerint a környezet megőrzését alapul véve a gazdaságnak kell eszközként szolgálnia ahhoz, hogy a társadalom saját maga számára a mindenkori jólétet megteremthesse.

Az Európai Unión belül a fenntartható fejlődés elvei alapvető feladatként hívták életre a tagállamok szerepvállalását a környezetvédelem terén. Ezen belül – az EU irányításával – az egyik elsődleges kötelezettség a (jogi) feltételrendszer (folyamatos és átfogó) kialakítása és a társadalommal való betartatása. Az állam így egyfajta „őrkutya” szerepet kénytelen vállalni, hisz a környezetvédelem (jogi és erkölcsi értelemben) mindenki kötelezettsége. Mivel a jogszabályok meghozatala alapvetően érinti a fenntartható fejlődés jogi meghatározását is, az Európai Közösség Bizottsága 2000-ben egy jogi szakértőt kért fel a fogalom meghatározására. Michael Decleris első olvasatra meghökkentőnek tűnő kijelentései szerint „A fenntartható fejlődés szabályai nem léteznek, azokat ki kell alakítani. A társadalom tagjainak a fenntartható fejlődés érdekében kifejtett magatartása sem adott, hanem azt meg kell teremteni. Sem az intézmények, sem a polgárok megfelelő magatartása ma még nem ismert”.[2]

Mindez leginkább azt jelenti, hogy a közgazdaságtannak, a természet és a társadalom, valamint egyéb tudományoknak kell meghatározniuk azokat a tudományos téziseket, melyeket jogi nyelvre modellezve az állam képes meghatározni és betartatni a környezetvédelemmel kapcsolatos jogszabályokat. Ezzel azonban ma még az az alapvető probléma, hogy a fő cél, azaz a fejlődés fenntarthatósága mellett nem ismerjük, mi a megvalósíthatóság teljes menete és hiánytalan eszköztára. Ahhoz ugyanis, hogy ezt a megvalósíthatóságot kimunkálhassuk és modellezhessük, tudnunk kellene, hogy a természet a „minden tart valahová” elvének megfelelően mindezt hogyan csinálja.

A „másolás” tehát nem egyszerű folyamat, mely állítást jól bizonyítja az ún. Bioszféra II. kísérlet. Ennek keretében 8 ember kísérleti nyúlként arra vállalkozott, hogy egy mesterségesen fenntartott és hermetikusan lezárt Bioszférában éljen 2 évig. Ugyan a projekt végével egészségesen hagyták el a területet, de ezen időszak alatt keményen meg kellett dolgozniuk azért, hogy fennmaradhassanak, hisz már a program elején problémák adódtak, megbomlott a kezdeti természetes összhang. Kipusztult például az összes beporzó rovar, így a résztvevők kézzel végezték el helyettük a „munkájukat”. Fokozatosan védekeztek a hangyákkal, a csótányokkal és a sáskákkal szemben, közben pedig irtaniuk kellett a liánszerű növényeket, hogy ne vegyék el a fényt a hasznos fajoktól. Meg kellett küzdeniük a víztestek bezöldülésével is, ami jelentősen megnehezítette a tiszta ivóvízellátást. A legkomolyabb probléma azonban az volt, hogy egyáltalán nem működött az élet fenntartásához nélkülözhetetlen oxigénciklus, azaz folyamatosan csökkent az emberi élethez nélkülözhetetlen oxigén, míg nőtt a dinitrogén-oxid. Ezért a feltételeken módosítani kellett már a kísérlet közepe felé, hogy az ember meg ne fulladjon.

Milyen tanulságokkal szolgált ez a projekt?

1. Eddig nem sikerült az embert tartósan fenntartó mesterséges ökoszisztémát konstruálni.
2. Nem tudjuk, hogy a Bioszféra I., vagyis a nagy földi rendszer ezt hogyan csinálja.
3. A földi bioszféra számunkra nélkülözhetetlen.
4. A földi bioszféra ma már nem képes semlegesíteni az ember okozta problémákat.
5. Mi magunk, az emberiség vagyunk a Bioszféra kísérleti nyulai.

A fenntartható fejlődés paradoxona

A fenntartható fejlődés vagy fejlesztés fogalmának meghatározása két táborra osztotta mind a tudósokat, mind a közvéleményt. A pesszimisták szerint nem oldható meg a fenntartható fejlődés, az emberiség végül tönkreteszi a bolygót, akár egy vírus a gazdaállatot. Ez pedig óhatatlanul az emberiség kihalását eredményezi. Az optimisták szerint azonban a környezetvédelemmel kapcsolatos probléma csak „átmeneti”. Ugyan a jövő nemzedéke nyilván kevesebb és rosszabb erőforrásokat, és így egy problémáktól hemzsegő bolygót örökölhet az örökhagyóktól, de egyben olyan technológiát is kaphatnak, melyet fejlesztve az emberiség képes lesz a túlélését biztosítani.

A kérdés megválaszolása nyilvánvalóan rendkívül nehéz, de úgy is lehet fogalmazni, hogy ma még rendkívül nehéz, azaz ma még talán nem is érdemes vele annyit foglalkozni. Miért is kellene az alapvető kérdésről más felé fordítani a figyelmünket?

Az Előszóban ismertetett tudós, Ernst Schumacher munkásságát és iránymutatásait figyelembe véve el lehet dönteni, érdemes-e akármelyik oldalra állni, vagy inkább más, eredményesebbnek tűnő foglalatosságot választani magunknak. Például a kérdés megválaszolhatóságáig oktatni és megtanítani akár a jelen, akár a jövő nemzedékét arra, hogyan közelítsünk az ideális fenntarthatósághoz. Véleményünk szerint a megfelelő gondolkodás és az annak megfelelő gyakorlat elsajátítása jó alternatíva lehet. Tehát ne csak arról polemizáljunk, félre kell-e verni a harangot, hanem arról is, mit kell tennünk azután, ha már félrevertük. Az elméleti vitát pedig hagyjuk az akadémikusokra!

Egy gyakorlati példa elemzésével könnyen szemléltethető a fentebb vázolt problematika. A Földre naponta érkezik annyi napenergia, mellyel a bolygó energiaigénye kielégíthető lenne. Ma azonban, bármilyen furcsán is hangzik, összenergia termelésünket tekintve még alig használjuk forrásként a Napot. További probléma, hogy nem tudjuk sematikusan másolni azt az egyszerű folyamatot, amit fotoszintézisként ismerünk, így megfelelő eszközeink sincsenek arra, hogy ezt az erőforrást optimálisan hasznosíthassuk.[3]

Ha azonban egyszer képesek leszünk a levél funkcionális működéséhez hasonló, olcsó és tömegtermelésre alkalmas napelemet előállítani, nagy lépést tehetünk a fenntarthatóság felé. A gyakorlatban már régóta sokan dolgoznak a probléma megoldásán, így egyre újabb technikai újításokkal[4] ismerkedhetünk meg.[5]

A pesszimisták szerint viszont csak látszólag meggyőző a technikai megújulásokra való hivatkozás, hisz egy megoldott probléma mindig újakat szül. Maradva a gyakorlati példánál, egyes növények a napenergia hasznosításával olyan olajokat termelnek, melyek a fogyóban lévő kőolaj helyettesítésére szolgálhatnak, és így bioetanolként hajthatják járműveinket. Termőföldeink funkcionális megváltoztatása azonban az ember számára hasznos növények, pl. a gabonák termesztésének a rovására megy, így egyszerűen képtelenek leszünk fenntarthatóvá tenni az alternatív olajtermelést, hisz egy ország sem rendelkezik még egy országnyi termőfölddel. A pesszimisták hivatkoznak más példákra is. Például japán tudósok[6] laboratóriumi körülmények között egy algafajból igen jó eredménnyel nyertek ki olajat, de a technológiát – megfelelő méretű és azonos hőmérsékletet produkáló egybefüggő vízfelszín és vízréteg hiányában – már nem tudták olcsón átültetni a gyakorlatba.

Az optimisták a pesszimistákkal szemben a technikai haladásba vetett hitüket sajátságosan interpretálják. Leonardo da Vinci elhíresült mondását hangoztatva azt állítják: „Az akadályok nem törhetnek meg; minden újabb akadály az elszántságomat fokozza.”

Hogy a pesszimistáknak, avagy az optimistáknak lesz-e igazuk, eldönti az elkövetkezendő 50-90 év.

A hétköznapi gyakorlat prioritása a fenntartható fejlődésben

Részünkről inkább a hétköznapi gyakorlat prioritására és az ezzel kapcsolatos oktatásra helyezzük a hangsúlyt ahhoz, hogy a megtanított embertömegek pár évtizeden belül eredményesen szembe tudjanak szállni azzal a láthatatlan ellenséggel, melyet ma még különböző negatív jelentéstartalmat hordozó jelzőkkel illetünk, így például klímaválsággal, globalizációval vagy fenntartható fejlődéssel.

Mire is kell(ene) az oktatásnak szerintünk kiterjednie? Sok mindenre, de leginkább az alábbi fogalmakra és tevékenységekre, azaz:

-          a (mindennapi) tervezéssel és cselekvéseinkkel kapcsolatos alapvető gondolatra,

-          az ennek mindenben megfelelő környezettudatos gondolkodás kialakítására,

-          a mozgatórugóként funkcionáló ötlet, ötletelés elterjesztésére,

-          a másolandó viselkedésmintákra, szemléletformálásra,

-          és a tippre

Az Ötlet a fenntartható fejlődésben

 

Ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés elérhető legyen, újabb és újabb technológiákra van szükség, ez evidens. Az is evidens, hogy sohasem volt akkora szükség a jó ötletekre, mint manapság. Az ember kényszerűen is keresi a megoldásokat az egyre növekvő és egyre mélyebb problémákra, így az ötletelés a XXI. század elejére egyfajta specifikus feladatkörré, hétköznapi munkavégzéssé vált. Például a városi közlekedés, csökkentendő a CO₂ kibocsátást, megkívánja az elektromos autó tömeges elterjesztését, így a XX. század elejétől ismert technológia a XXI. század fordulójára ismét fejlesztésnek indult. Hogy miért kellett erre több mint 50 évet várni? Nem volt rá szükség, hangzik a válasz.

Még a divat világát is elérte az ötletelés, így ma már ökodivatról és ökodesign-ról is beszélhetünk.[7]

Az ilyen és hasonló feladatok megvalósítása érdekében, jól gondolkodó, kreatívan ötletelő embereket kell hadrendbe állítani, mégpedig tömegével, mely folyamatot már az általános iskolákban el kell kezdeni. Úgy, hogy a gyermekek már kiskorukban is megértsék, a XXI. században teljesen mások a problémák, mint 50 évvel ezelőtt voltak, és így teljesen más gondolkodásmód kialakítására van/lesz szükség. Olyan tudásra, mely a középiskolákon át a felnőttképzésig tökéletesítésre, állandó csiszolásra szorul.

Vagyis a gyermekeket más kiskoruktól kezdve a kreatív gondolkodásra kell ösztönözni, de ma még ezt különböző objektív okok miatt nem tesszük oktatási intézményeinkben.

Objektív ok lehet a megoldandó probléma, vagy éppenséggel a motiváció hiánya. Előbbire példa: Ha bárki elé – akár instrukció nélkül is - leteszünk egy bűvös kockát, megpróbálja kirakni. Kocka hiányában azonban ez nehezen valósulhat meg. Utóbbira példa. Minden feltaláló motivált, azaz mindig keresi az újabb és újabb problémát, hogy megoldja. Ha nem tanítjuk meg azonban a jó képességű, egyébként „érdektelen” embereket a probléma állandó keresésére és megoldására már kiskorukban, el sem kezdhetnek azon ötletelni, hogy oldhatják meg azt, majd hogyan keressenek maguknak új feladatokat.

Pedig akár egy jó ötlet a meggazdagodásuk felé vezető út első lépcsője is lehet. Milton Berle szerint: „Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót”. És ha már adott a probléma, de még nincs megoldás, akkor jöhet az újabb ötlet. Azaz „Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy.” (Thomas Alva Edison)
Hannibál egyszerűen fogalmazta meg a probléma találó megoldását. „Vagy találunk ott utat, vagy építünk egyet.”

Ismertek természetesen olyan fiatalok is, akik már felnőtté válásuk előtt kitaláltak olyan új ötleteket, melyek egyedülállóságuk révén nemcsak a társadalom számára, hanem saját maguk számára is hasznosak. Ahogy Catherine Cook fogalmazott nemrég a jelenleg 20 millió dollárt érő honlapjának a születéséről a Daily Mailnek: „Minden olyan gyorsan történt. Egyik nap még csak ötleteltünk, másnap meg már kaptunk egy 250 ezer dolláros ajánlatot”.[8]

Néha az ötlet magától pattan ki az ember fejéből.

„Az általános tény, miszerint a szükség hozza a legjobb ötleteket, Cara Sayer brit háziasszony esetében igaznak bizonyult. Ő ugyanis nem nyugodott bele, hogy a tűző nap miatt a kismamák sokszor kénytelenek mindenféle pótmegoldáshoz folyamodni, hogy a kisbabájuk aludni tudjon. Babakocsijára tervezett egy árnyékolót, és ezzel egy pénztermelő folyamatot indított be.”[9]

A szükség nagy úr, ez kétségtelen, az ötletek tekintélyes része azonban, még ha hasonló elvekre is épít, mint a kismama babakocsiján lévő árnyékoló, mégis csak tanult, kreatív gondolkodókká képzett emberektől származik. Így az árnyékolóhoz hasonló eszköz a katari egyetem tudósai által kifejlesztett olyan „műfelhő” is, mely a 2022-ben Katarban rendezendő futball világbajnokságon védi majd a stadionok nézőit a tűző naptól. Ez a megoldás már igazi csapatmunka, pontosan és precízen tervezett folyamat eredménye.[10]

 Se szeri, se száma viszont még azoknak a zöld ötleteknek, melyek a jövőben kitalálásra várnak, így bemutatunk egy-egy olyan példát, mely elindíthatja a kedves olvasót a zöldtudatos gondolkodás felé vezető úton, és esetleg még arra is képes, hogy később hasznot is hajtson az ötlet kitalálójának. Érdekes és szemléletes példa a hulladék elkerülése céljából kifejlesztett tornacipő. „Az amszterdami OAT Shoes cipői teljes mértékben lebomló anyagokból készülnek. Használat után el is ültethetjük a lábbeliket, mert a nyelvrészbe rejtett magok a bomlás után életet fakaszthatnak”.[11]

Peesapati Narayana indiai mérnök, később vállalkozó pedig a cirokfűből készült, étkezés után megehető kanál gyártásában és piacra dobásában látta meg a lehetőséget, mikor a repülőgépen utazva műanyag evőeszközével bajlódott, és azon gondolkodott, hogy ebből a nehezen használható tárgyból mennyi hulladék képződik naponta.[12]

Tehát ha adott egy gondolat, miszerint háttérbe kell szorítani a műanyagból készült eszközöket, már könnyen jön a felderíthető olyan ingóságok tárgyi köre, melyek helyettesíthetők természetes anyagokkal.

Így készül például az igen karcsú Bamboo notebook is, vagyis az ötlet csak látszólag eredeti, olyan gondolkodásmód áll mögötte, melyet biztos, hogy más példa ihletett.[13]

Egy-egy egyszerű, de ötletes termék felmérhetetlen segítség lehet a fejlődő országokban élőknek. Afrikai nők ezreit mentette meg a rokkantságtól Hans Hendrikse dél-afrikai építész-formatervező vízhordója. Afrikában, ahol milliók élnek az ivóvíztől távol, az asszonyok kilométereken át a fejükön egyensúlyoznak akár 25 kilós tartályokat is, és ettől sokaknak tönkremennek a csigolyái. A tervező egy olyan hordót alkotott, amelyet nem cipelni, hanem gurítani kell. A közepe lyukas, akár egy spulnié, kötél fűzhető át rajta, így 50 liter vizet akár egy gyerek is szinte játszva elhúzhat hazáig.[14]

Vestergaard Frandsen gyárának exportslágere a PermaNet, a moszkitóirtó vegyszerrel átitatott, mégis többször mosható, akár négy évig használható szúnyogháló. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint az ilyen egyszerű védőeszközök is szerepet játszottak abban, hogy csökken a gyermekhalálozás Fekete-Afrikában.[15] (Mozaik Földrajz 10., 57.o.)

Ez a fajta gondolkodásmód nyilvánvalóan tanítható.

Az egységes (környezettudatos) gondolkodásmód a fenntartható fejlődésben

A mindenkori probléma megoldások mögött kikristályosodó egységes környezettudatos gondolkodásmód az a rendezőelv, ami nélkül a fenntartható fejlődés első látásra átláthatatlannak tűnő, szerves összefüggéseket tartalmazó gondolatrendszere nehezen értelmezhető. Ahhoz ugyanis, hogy további életünket megfelelően szervezhessük, az alapvető gondolatot kell elsődlegesen elsajátítani. Ez a „Minden tart valahova” elvéből adódik, mely ma már minden cselekedetünk átgondolását ennek az elvnek rendeli alá, vagy kéne, hogy alárendelje. Vagyis lényegét tekintve prioritást élvez az a gondolat, hogy (lehetőleg zöld) energia felhasználásunkat minél jobban optimalizáljuk, eközben pedig alig képezzünk hulladékot. Miért van erre már most is szükség?

Az életünknek teret adó nagyvárosok világszerte egyre csak nőnek, az emberek tekintélyes része egyfajta pozitív társadalmi tudattól vezérelve ilyen településeken él, noha az évezred fordulójára a megapolisz káros hatási egyre ismertebbeké váltak. Alapvető problémája inputként az egyre növekvő, szinte alig csillapítható energiafogyasztás, és outputként a hulladék mérhetetlen, elhelyezési problémákat okozó felhalmozódása. Ezért már most is, de körülbelül 2020-tól úgy kell mindennapi életünket szerveznünk, azaz például (passzív) házat és (elektromos) autót vennünk, hogy átlássuk, ezzel miképpen járulunk hozzá a fenntarthatóságunkhoz. Ez azt is jelenti, hogy sokkal alaposabban kell terveznünk, mint eddig tettük.

A Tervezés és a Tipp a fenntartható fejlődésben

A tervezés tudatos és akár hosszabb időt is felemésztő gondolkodást feltételezhet, mint ahogyan a problémára adott megoldás is többszörös lehet, ha az összetett, és így első átgondolás után a megoldás nem hozza meg azt az eredményt, ami hosszabb idő elteltével evidensnek tűnhet. A probléma azonban úgy is megoldható, hogy egyszerre nagyobb embertömeggel ismertetjük meg azt, majd a megoldásokat osztályozzuk és listázzuk. Adathordozóink és adattovábbítóink által ez könnyedén megoldható.

Hogy érthető legyen, miről is beszélünk, feltesszük azt az egyszerű kérdést:

Hogyan tudod otthon az áramfogyasztásodat csökkenteni?

Heteken keresztül jöhetnek az újabb és újabb ötletek. Például beszerelhetünk egy olyan kapcsolót a lakásba, melyet működésbe hozva áramtalaníthatjuk azokat az eszközeinket, amik csak az erre irányuló rendeltetésük kapcsán használandók. Ilyen eszköz lehet adott esetben a számítógép és a nyomtató. De ha már mosogatógépet tervezünk vásárolni, akkor olyan készüléket érdemes választanunk, amelynek a fogyasztása optimális. Az igazán kreatívan gondolkodók azonban dönthetnek úgy is, hogy a megoldást adat vagy információ formájában az internetről érdemes letölteni, így átszörföznek az ELMŰ[16] oldalára, ahol olvashatunk az összes olyan tippről, melyet más emberek korábban fáradtságos munkával összegyűjtöttek. A tippek száma akár több tucat is lehet.

Ha már megértettük a tippek alapján, hogyan lehet takarékoskodni az árammal, akkor másolhatjuk a megoldást feltételező gondolkodást, és kiterjeszthetjük a takarékoskodást más erőforrásokra is, például a vízfogyasztásra.

Mindezt azonban csak akkor érdemes megtennünk, ha megértettük az áramfogyasztás mögött rejlő tényezőket, például azt, hogy az áram előállításához mennyi földgázt kell felhasználni, és ezzel mennyi káros anyagot bocsátunk a légtérbe, vagy azt, hogy mennyi atomerőművet kell még üzemeltetni ahhoz, hogy a zöld energiahordozók rendszerbe állítása révén megszüntethető legyen a nemkívánatos CO₂ kibocsátás, vagy az atomerőművek által okozható balesetek száma. Tehát az alapvető gondolat az, hogy úgy használjuk fel az energiát, hogy az ne károsítsa a környezetet, de addig is, míg elérjük ezt az ideális fenntarthatóságot, magunk is sokat tehetünk azért, hogy legalább ne fokozzuk az áramfogyasztás mögött megbúvó környezetvédelmi problémát.

Ez természetesen nemcsak azt jelenti, hogy tippeket gyűjtsünk, hanem azt is, hogy tanuljunk meg tervezetten gondolkodni, és értsük meg, mi az összefüggés a gondolat, az ötlet, a tipp, a viselkedésminta és a szemléletformálás között.

Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra, hogy a fentiek értelmében a ”hétköznapi oktatáshoz” kedvet kapott kedves olvasó a környezetvédelemre kevésbé fogékony (felnőtt) embertársainkat, például adott esetben a szüleit ne presszionálja, és ne kezdeményezzen vele szemben vitát, ha egyből nem, vagy egyáltalán nem akarnak minket megérteni, amikor energiatakarékos égőre akarunk váltani és a környezetvédelemmel kívánunk foglalkozni. Nem szándékos erőszakosságunkkal csak az ellenkezőjét érhetjük el. Hasonló esetben a híres sztárszakács, Jamie Oliver jót akaró kezdeményezése, kísérlete is a viszályára fordult.[17] Talán túl erőszakosan akarta az iskolai menzák adta egészségtelen táplálkozást megváltoztatni, mely a drágább étrendet is feltételezve ellenérzéseket, sőt ellenkampányokat is szült a szülők, majd a politikusok körében. Mi volt a probléma? Figyelembe kellett volna vennie, hogy az emberek szokásai nem változtathatóak meg egyik napról a másikra.

A Viselkedésminta és a Szemléletformálás a fenntartható fejlődésben

Gondolkodásunk megfelelő kialakítása új viselkedésminták elsajátításával is elérhető, vagy tarkítható. Szemléletes és egyben talán furcsának tűnő példa erre az egyik japán irodaházban kísérleti jelleggel bevezetett azon rendelkezések sora, melyek az áramfelhasználás optimalizálásra vonatkoznak. Eszerint a cégek alkalmazottai bármely emeleten csak a folyosó egy részén haladhatnak, ezzel ugyanis a padlózatba épített generátorokkal felfogható és árammá alakítható a mozgásukból származó rezgési energia.[18] De megbeszéléseiket és meetingjeiket is „kénytelenek” adott időtartamon belül befejezni, hisz az időtartam leteltével a tárgyalóban minden áramellátás megszűnik.

Minden bizonnyal bármely európai ember számára viccesnek tűnik a szokatlan viselkedésminták elsajátíttatása, de ha belegondolunk abba, hogy Japán híján van egyes alapvető erőforrásoknak, mindjárt más fogalmakat alkothatunk a takarékoskodás mibenlétéről. Főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy a japán emberek napi mozgása mekkora és hol fogható fel optimálisan. Például a naponta használt metró be és kijárata optimális lehet, így a padlóba beépített generátor már képes lehet arra, hogy egyes eszközöket, például a beléptető kapukat folyamatosan árammal lássa el.

Az irodaház sajátságos áramtermelése ezzel ellentétben „pénzügyi szempontból” nem értékelhető, de mégis célt érhet a mögötte álló szándék, ha azt vesszük figyelembe, hogy milyen újabb és újabb viselkedésmódozatok kialakítására ösztönözhet.

Az ilyen módozatok bevezetésére abszolút alkalmas eszköz az oktatás részét képező szemléletformálás, ami történhet bármely iskolában, de kampányokkal és egyéb eszközökkel is.

Egy kis ökológiai közgazdaságtan – a környezet monetáris értékelése

Mivel az ipari forradalom óta bármely gyártó vagy kereskedő csak úgy léphetett piacra, hogy (egységnyi) értéket rendelt a (tömeg) termékéhez, a kibontakozóban lévő kapitalista társadalmakban nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy „mindennek ára van”. Ezt az árat más értelemben ma már a bőrünkön érezzük, hiszen az ember által előidézett klíma- és élelmiszerválságért, a globalizáció okozta problémákért, így például a harmadik világban lezajló éhezésért, szomjazásért és az ezzel kapcsolatos elvándorlásért, migrációért a fejlett világnak egyre többet kell fizetnie.

Kérdés tehát, hogy egyes értékeket hogyan lehet kalkulálni? Hogyan tudom meghatározni egy virág értékét akkor, ha az élőhelyül szolgáló területre bevásárlóközpontot építenek, vagy például egy gyűrű értékét akkor, ha az aranykitermelés miatt tönkremegy az indiánok rezervátumának az ivóvízbázisa? A kár bekövetkeztéért ki vállal felelősséget és ez a kár megelőzhető-e, ha egyből beépül az árba? Megelőzhető-e a folyamat, azaz lehet-e úgy építeni, hogy a virág is életben marad, ezáltal biztosítva a biodiverzitásunk megőrzését, illetve lehet-e úgy aranyat bányászni, hogy a víztisztítás költségeit állva a vállalat tisztán tartsa a bennszülöttek ivóvizét?

Minden bizonnyal. Az ember azonban évszázadokon keresztül nem így tett és ma sem így jár el annak ellenére, hogy egyre igazoltabbá válik különböző statisztikai adatok kapcsán, miszerint az ember feléli a Földet, azaz nemhogy a fejlődést (vagy találóbban a növekedést), hanem a jelenlegi állapotot sem tarthatja fenn. A tudósok szerint 1987 volt az a fordulópont, amikor a Föld lakossága már többet termelt ki az erőforrásokból és többet fogyasztott, mint amit a bolygó elbírt volna.

Ilyen ostoba lenne az ember? Úgy néz ki.

Hogy az ember milyenné teheti a Földet akár 100 éven belül is, jól mutatja egy mára szinte teljesen lakhatatlanná tett sziget, Nauru példája.[19] Az őslakosok a fehér ember és a kapitalista árucsere gazdálkodás XVII. és XVIII. századi megjelenéséig teljes harmóniában éltek a természettel. A szigeten található foszfát kitermelése és az erre épülő kereskedelem azonban megbontotta a több klánból álló népesség alkotta harmóniát. Az ellentétek 1881 körül fegyveres konfliktust szültek, amit a fehérek csak nagy nehezen tudtak megfékezni. Az ekkorra kialakult helyzetet jól tükrözi az angol Királyi Haditengerészet egyik tisztjének admiralitás felé küldött üzenete: „Polgárháború van a szigeten. A király egy szökött fegyenc. Minden ember folyamatosan részeg. Nem lehet zöldséget vagy gyümölcsöt kapni, csak sertés és kókusz van. A sziget pillanatnyi királya misszionáriust kér. Biztos nagyon éhes.”

Bár a XX. századra a belső ellentétek megszűntek, a helyzet mégsem javult. A foszfát kitermelése elkezdte tönkretenni az önálló földdarabka növény és állatvilágát és a leginkább élőhelyül szolgáló tengerpartot. Az őslakosok bányászokká váltak, így valójában 2 kultúra élt együtt a szigeten, egy kizsákmányolt és egy – nemzetében többször változó német, ausztrál – fehér kizsákmányoló. Bár a japánok a II. világháborúban egy rövid időre annektálták a szigetet, a foszfát kitermelése miatt az 1968-as függetlenség elnyeréséig nem változott alapvetően az addig fenntartott politikai, gazdasági és kereskedelmi rendszer. Annyi változás azonban érzékelhető volt a múlt század közepére, hogy az őslakosok nem voltak már nauraiak, de nem is lettek igazán nyugatiak. A függetlenség elnyerésével a foszfát által biztosított jövedelem már nem a fehéreket, hanem az őslakosokat illette meg, akiknek a kormányuk „mindent ingyen vagy nagyon olcsón biztosított”, míg adót nem kellett fizetniük. A foszfátkészletek azonban kimerülni látszanak. Ezzel párhuzamosan, bár dollár százmilliókat fektetett be a kormányuk külföldi társaságokba, földterületekbe, a tényleges helyzet katasztrofális állapotokat tükrözött. A nemzeti adósságállomány meghaladta a 600 millió (ausztrál) dollárt. Más viszonyszámok is jól mutatják a sziget állapotát. Bár csak 18 km szilárd útburkolattal rendelkezik az ország, minden családnak van legalább egy gépjárműve. Az eredeti növényfajok javarészt eltűntek a szigetről, a növények 50 %-a importból származik. A nauraiak a világ legelhízottabb emberei, gyakorlatilag mindenki túlsúlyos. Gyakoriak a civilizációs betegségek, például a rák, a cukorbetegség és az alkoholizmus.

A bányászat eredményeképp a tető és a keskeny parti sáv az eleve szegényesnek tekinthető élővilágot tovább rombolta, így a tetőn alig van élet. Ennek az a nyilvánvaló következménye, hogy ha Nauru ismét elszigetelődne, nem tudná eltartani népét, akik már rég elfelejtették a tartós létezéshez szükséges tudást, készséget, hitet és életmódot. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a katasztrófa teljesen nyilvánvaló jeleit látva a sziget lakói mennyire nem látják sötéten a jövőjüket. A természet ugyanakkor rendkívül szívós, próbálja regenerálni azt, amit az ember tönkretett.

Ha két mondatban próbálnánk meg összegezni Nauru múltját, jelenét és jövőjét, így fogalmazhatunk: a jövő megtervezése, úgy tűnik, nem tartozik az emberiség uralkodó jellemvonásai közé. A sziget története a hatalom, az ember és a természet kizsákmányolása, a telhetetlenség és a jövő rövid távú haszonért való kiárusításának a története.

Joggal merül fel a kérdés. Vajon így lesz-e a Földdel is?

Mi lehetett a hiba, hogy idáig jutottunk? Az érték és az ár felelőtlen – és nem teljes körű – megválasztása egyes közgazdászok szerint alapvető hiba volt már körülbelül 200 évvel ezelőtt is. A XX. században ugyan felfedezték egyes közgazdászok (pl. Pigou, Coase vagy David W. Pearce), hogy mi is a környezet monetáris értékelésének a problematikája, de tanaik gyakorlati értelemben nem hódítottak teret. Jelen század fordulópontot jelenthet azonban a korábbi tendenciákkal szemben, így egyes nagyvállalatok az 1990-es évektől elkezdték zöldtudatossá válásukat, mely folyamatnak 50 éven belül gyakorlatilag az egész világon el kellene terjednie ahhoz, hogy a világon komplett (zöld) nemzetgazdasági és társadalmi átalakulások mehessenek végbe. Mindehhez ismertté váltak, és ezáltal taníthatóak azok a közgazdasági elméletek, módszerek, melyek révén a környezetvédelmi károk optimalizálhatók úgy, hogy a termelés és így a fenntartható fejlődés is fennmaradhasson. Ha a vállalatok a termék előállítása során a környezetvédelemmel kapcsolatos költségeket be tudják építeni az árba, és még így is megéri számukra a termelés, mindenki jól járhat. A vállatok többsége azonban ma még igyekszik kibúvókat keresni hasznuk csökkentése alól, ezért például az Európai Unióban a konkrét jogszabályi tiltások mellett gazdasági ösztönző eszközökkel (pl. megfelelő adópolitikával, támogatási rendszer kialakításával) igyekeznek őket a környezetvédelmi károk megszüntetésére, enyhítésére, új technológiák bevezetésére sarkallni.

Ez csak akkor valósulhat meg, ha sikerül felfogásukon, gondolkodásmódukon változtatni. Ahogy Nicholas Georgescu-Roegen amerikai közgazdász fogalmazott: „Csak a közgazdászok állítják mindig, hogy a farok csóválja a kutyát, vagyis hogy az emberiség növekvő zűrzavara rendbe tehető, ha az árak megfelelők. Az igazság az, hogy az árak csak akkor lesznek rendben, ha értékeinket is sikerül rendbe tennünk.”

A Zöld vagy Öko Etika

Az ökoetikának egész irodalma alakult ki a XX. században. Mint hivatalos tantárgyat a világ számos egyetemén tanítják. Ennek ellenére egyes tudósok szerint ez a klasszikus etikától önállósuló tudományág nem is létezik, illetve „a jobb szándékú gondolkodók körében is csak úgy citálják, mint ami nem sokkal több egy nemes, de naiv morális óhajnál, mely híján van minden elméleti megalapozásnak – úgymint alapelveknek és premisszáknak –, melyek kényszerítő érvek következményeként etikai szabályokhoz vezetnének.”[20]

Da ha olyan elméleti és egyben gyakorlati kérdéseket vetünk fel, mint amikről az alábbiakban írnak egyes szerzők, megváltozhat a véleményünk.

A mentőcsónak elmélete

„Vegyünk csak egy mentőcsónakot, a magunkét. Az etikai probléma mindenki számára azonos, mégpedig a következő: itt ülünk, mondjuk ötvenen egy mentőcsónakban. Legyünk nagyvonalúak és tegyük fel, hogy a csónakunkban van hely még tíz embernek, az összesen hatvan.” Ha felvennénk tíz embert, figyelmen kívül hagynánk a biztonsági ráhagyás elvét. Mi ötvenen, akik a mentőcsónakban ülünk, látjuk, hogy száz másik úszik kint a vízben és kérik, hogy vegyük fel őket. Mit feleljünk a kérdésükre? Van néhány lehetőségünk.

Először: Kísértésbe eshetünk, hogy megfeleljünk a keresztényi ideálnak és testvérünk őrzői legyünk, vagy a marxi eszménynek, mely szerint mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint. Minthogy mindenkinek azonosak a szükségletei, minden rászorulót fölveszünk, ezáltal összesen százötvenen leszünk egy hatvan férőhelyes csónakban. A csónak elsüllyed, és mind megfulladunk. Tökéletes igazság, teljes katasztrófa.

Másodszor: Mivel a csónakban még van további tíz kihasználatlan férőhely, csak további tízet veszünk föl. Ennek az a hátránya, hogy nincs többé biztonsági ráhagyás, amiért előbb-utóbb drágán megfizethetünk. Azon kívül melyik tízet vegyük fel? Aki elsőként jön? A tíz legjobbat? A tíz leginkább rászorulót? Hogyan tegyünk különbséget? És mit mondunk a kilencvennek, aki kint marad?

Harmadszor: Nem veszünk föl több embert és megőrzünk egy kis biztonsági ráhagyást. Ez esetben lehetséges, hogy a csónakban lévők túlélnek (jóllehet őrködnünk kell az erőszakos behatolók miatt.)

Sok ember visszariadna az utolsó megoldástól. Igazságtalannak tartják. Ismerjük el, az is.

„Lelkiismeret-furdalásom van a jó sorsom miatt” – mondják némelyek. A válasz egyszerű: Szállj ki, és add át a helyed másoknak! Egy ilyen önzetlen lépés megnyugtatja azok lelkiismeretét, akiknek kényszeres bűntudatuk van, mindazonáltal nem változtat a mentőcsónak etikáján. Az a rászoruló, akinek egy ilyen furdalt lelkű átengedi a helyét, nem érez majd bűntudatot váratlan szerencséje miatt. Ha érezne, nem mászna be a csónakba.”[21]

Álláspontunk szerint a példával – bár jól mutatja a fenntarthatóság azon problémakörét, amikor már annyira szűkösek lesznek javaink, hogy meg kell határoznunk, kinek jár belőle és kinek nem –, mégsem tudjuk a problémát úgy modellezni, ahogy szeretnénk. Mivel Hobbes óta ismert, hogy az „Ember embernek farkasa.”, szinte majdnem biztos, hogy a túlélés ösztönétől vezérelve senki sem fogja a helyét átengedni másnak.

A közlegelők pusztulása

„Az osztozkodás etikájának alapvető hibája, hogy a közlegelők tragédiájához vezet. Egy magántulajdonra alapuló rendszerben a tulajdonnal bíró ember (vagy embercsoport) felismeri felelősségét, hogy gondoskodnia kell tulajdonáról, hiszen ha nem teszi, később esetleg rosszul jár.

Példának okáért egy gazdának figyelnie kell arra, hogy nem engedhet több marhát a legelőre, mint amennyit annak eltartóképessége megenged. Ha túlterheli a legelőt, elszaporodik a gyom, lepusztul a talaj, a gazda pedig hosszú távon veszít a dolgon.

Ha azonban a mező közlegelőként mindenki számára nyitva áll, a mindenkit megillető használati joghoz nem társul a gondoskodás érvényes kötelezettsége. Ez esetben nem érdemes arra kérni a független gulyásokat, hogy cselekedjenek felelősségteljesen, hiszen nem mernek. A megfontolt gulyás, aki tartózkodik attól, hogy túlterhelje a közlegelőt, többet veszít, mint aki önző módon azt mondja, hogy az ő szükségletei nagyobbak.” [22]

A példa tehát arra próbál rávilágítani, hogy köztulajdon esetében nem cél az ember számára a fenntarthatóság, hiszen kapzsiságuktól vezérelve annak ellenére egyre több állatot legeltetnek a parasztok a legelőn, hogy nyilvánvaló számukra, a kevesebb fű miatt évente egyre kisebb húshozamot produkálnak a tehenek. Mivel egy idő után a rendszer eltarthatósága magától felborul, nem lehet, pontosabban már nem lehet több állatot tenyészteni, mert a közlegelő visszafordíthatatlanul elpusztul, vagy csak annyi időn belül regenerálódik, amit már az ember állatok hiányában nem tud túlélni.

A környezeti etika időszerű kérdései

A mentőcsónak erkölcstana bepillantást engedett abba a világba, hogyan dönt és szelektál a természet (vagy a környezet), és mi ezzel kapcsolatban az ember felfogása, adott esetben döntési mechanizmusa. Bár a mentőcsónak effektus egy fikciós problémát elemez, a gyakorlatban, főleg a vadvédelem terén akad számos olyan kérdés, ami alkalmanként nehéz döntés elé állítja az embert, hogyan is kellene úgy eljárnia, hogy ne csak a biodiverzitás elveinek, hanem az etikai kívánalmaknak is megfeleljen, ugyanakkor a környezetet is védje. Ebben az összefüggésben vizsgálva a környezeti etika néha igen érzéketlennek tűnhet.

„A San Clemente-szigeten az Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálata, valamint a Kaliforniai Halászati és Vadászati Minisztérium kétezer vadkecske kilövését tervezte, hogy megóvjon veszélyeztetett növényi fajokat, a Malacorhammus elementinust, a Castillejea griseát és a Delphinium kinkienset, mivel ezekből már csak néhány tucat példány maradt. Egy tüntetés hatására a kecskék közül néhányat befogtak és áttelepítettek. Mindet nem lehetett volna befogni, így több százat megöltek. Embertelenség volt-e a növényi fajokat többre becsülni, mint a pár ezer kecskét feltételező emlős populációt?”[23]

Szintén az Egyesült Államokban okozott gyakorlati problémát az is, amikor a Yellowstone Nemzeti Parkban a vadvédelmi szolgálatnak arról kellett döntenie, melyik faj egyedét – egy jégbe szorult és ott sokáig fuldokló bölényt, vagy a hirtelen vízemelkedés miatt egy apróbb szigetre szorult anyamedvét három bocsával – kell-e kimenteni. A Yellowstone etika a bölényt hagyta megfulladni, míg a medvéket habozás nélkül visszahozták a szárazföldre. Az érvelés mögött az állt, hogy az utóbbi esetben nem csak a medvét, sokkal inkább a fajt kellett megóvni, a grizzly ugyanis veszélyeztetettebb faj, mint a bölény.

 

Fejezet letöltése

A fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel