Energetika - A zöldgazdaság számokban, mutatókban – ismét egy kis közgazdaságtan

4. oldal / 8: A zöldgazdaság számokban, mutatókban – ismét egy kis közgazdaságtan

A zöldgazdaság számokban, mutatókban – ismét egy kis közgazdaságtan

A fenntartható fejlődés fogalmi meghatározásánál a környezet monetáris értékelése kapcsán megértettük, hogy a kapitalista társadalomban mindennek ára van, vagyis mindent az érték és az ár határoz meg. Megértettük azt is, hogy a zöldgazdaság elveinek megfelelően a környezeti elemeket, alkalomadtán akármilyen nehéz is, egyfajta ár-érték szerint kell meghatározni, így ha például elő akarunk állítani egy terméket, és az csak környezetszennyezés révén valósulhat meg, ennek ellenértékét be kell kalkulálni az árba, ha meg akarjuk szüntetni a szennyezést. Természetesen ez csökkenti, vagy esetleg teljesen annulálja is a profitot, de ha a létünk a tét meg kell tennünk, akár azon az áron is, hogy leállítjuk az eddigi termelést. Hogy ez mekkora problémát okoz és miért olyan nehéz átállni a zöldgazdaságra, e helyen nem szorulna bővebb magyarázatra – mégis elengedhetetlen.

Ahhoz, hogy a gazdaság szerkezete, azon belül például a termelés eredményei számszerűleg is modellezhetők legyenek éves szinten, nyilvánvalóan viszonyszámok szükségesek. Közgazdászaink és politikusaink előszeretettel használják a GDP (gross domestic product) és a GNP (gross national product) makrogazdasági mutatókat annak ellenére, hogy „a nemzeti jövedelemből, ahogy azt a GDP kifejezi, egy nemzet jóléte aligha állapítható meg”. Márpedig az egyén szempontjából élete során nyilvánvalóan semmi más nem annyira fontos, mint jól léte, hiszen a társadalom értelemszerűen akkor jóléti, ha abban (közel) minden ember jól él.[25]

Feloldandó az ellentétet, a közgazdászok jóléti mutatókat kezdtek el meghatározni a XX. század vége felé, így pl. a HDI-t (Human Development Index), a GNEI-t (Global New E-Economy Index) és az EIU-t (Economist Intelligence Unit). Az ellentét feloldása azonban nem volt teljesen sikeres, mivel a politikusok továbbra is a GDP-t és a GNP-t használják. Meggyőzni pedig őket kell, hisz a társadalom szempontjából az alapvető döntéseket ők hozzák, így ha például egy projekt elindítását kérik az EU-n belül, a kérelem alapját képező gazdasági számítás minden bizonnyal a régi viszonyszámokkal (is) kell, hogy operáljon.

Viszonyszámok kialakítása céljából más gondolatoktól vezéreltetve más tudósok is próbálkoztak. „Bill Rees-t az „ökológiai lábnyom” koncepció kidolgozása tette ismertté: olyan elemzési eszközt dolgozott ki, amellyel lemérhető, hogy egy közösséget hány hektár terület képes ellátni az adott színvonalon energiával és nyersanyagokkal. Rees végzettsége szerint bioökológus, 1994 és 1999 között a British Columbia Egyetem Közösségi és Regionális Tervezési Intézetének igazgatója volt.” Érdekes, ahogy elmondja, miért is vágott bele új viszonyszám kialakításába: „Az egyetemi évek alatt mindvégig azt kerestem, amiről úgy véltem, hogy a legtermészetesebbnek kellene lennie – valami olyat, amit humánökológiának hívnak, ami az emberi lényeket, mint az élőlények egy faját tanulmányozza. De ilyet sehol nem találtam. Megdöbbentett, hogy a tudós ökológusok és az ökológiai szakma egyáltalán nem foglalkozik az emberrel – teljesen az emberen kívüli fajokra összpontosítanak. Kudarccal végződött minden arra irányuló próbálkozásom, hogy olyan kurzust találjak az egyetemen, mely az embert az élőlények egy fajaként vizsgálja. Akkoriban még éppen csak a kezdetén jártunk annak, hogy környezeti tanulmányokról és hasonló dolgokról gondolkodjunk, de ez nem humánökológia, ez valójában hatásökológia. A hetvenes években a Tervezési Intézetben kezdtem kidolgozni az ökológiai lábnyom elemzésének koncepcióját. Azóta továbbfejlesztettem, és öt évvel ezelőtt megjelent az erről szóló könyv is” (1996).[26]

Rees folytatva a gondolatmenetet, kollektív vállalkozásként írja le a fenntartható fejlődést, amikor felteszi a kérdést.

Mit tehet egy átlagember a fenntarthatóságért?

Tudomásul kell vennünk, hogy a fenntarthatóság vagy a fenntartható fejlődés kollektív vállalkozás. Fel kell ismernünk, hogy egyénileg ez nem valósítható meg. Nem használhatok például tömegközlekedést, ha ilyen nem áll rendelkezésre. Észre kell vennünk, hogy a megvalósítandó elvek nagy része a közjót, a közérdeket szolgálja. A fenntarthatóság egyértelműen a legfontosabb kérdés. Úgy gondolom, naivitás azt képzelni, hogy önmagában a piac működése képes a fenntarthatóságot biztosítani, különösen, ha belegondolunk abba, hogy a piac minden egyént – hogy a közgazdászok kifejezését használjam – önérdek által motivált, korlátlan anyagi igényekkel rendelkező, hasznosság-maximalizáló szereplőnek tekint. Nos, ha a bolygónkon mindenki így cselekszik, akkor biztos, hogy a teljes pusztulásba vezető úton járunk.”[27]

De mire is jó az ökológiai lábnyom számítás?

A számítással meghatározhatunk egy olyan termőterületet, mely képes eltartani az adott egyént. Vagyis azzal az erőforrással (pl. élelemmel, árammal, vízzel) kalkulál, amelyet az egyén – a terméken vagy szolgáltatáson keresztül – elfogyaszt, illetve kalkulál azzal a hulladékkal is, amelyet a társadalomnak kezelnie kell. Bár a számításhoz egyre finomabb és finomabb módszereket alkalmaznak, előnyei mellett a lábnyomnak negatívumai is vannak. Ennek ellenére ez a számítási módszer egyre elterjedtebb, hisz igen szemléletesen érzékelteti bármely átlagembernek, hogyan is javíthat életfeltételein úgy, hogy a környezetet is (minél jobban) kímélje.

A számítási módszer jelentősége abban áll, hogy kimutatja azokat az életviteli szokásokat is, melyeken javítva mind az egyén, mind a környezet jobban jár. Ha például autó helyett tömegközlekedést használok, ezután tömegközlekedés helyett biciklit, csökkentve az olajfelhasználást és a CO₂ kibocsátást, javítom nemcsak a saját környezetem, hanem az egész bolygó állapotát. Vagy például ha nem eszem annyi húst, csak hetente kétszer a napi többszöri helyett, szintén csökkentem az olajfelhasználást, a vizet, stb., amik az állati termékek előállításához szükségesek. Jó példa az is, hogy – változtatva korábbi szokásaimon – vásárláskor viszek magammal bevásárlószatyrot, és nem használok olyan műanyag szatyrot, amely, ha hulladékként kikerül a környezetbe, csak több száz év alatt bomlik le.

Az ökolábnyom tehát a hétköznapok emberének szól, könnyen és egyszerűen illusztrálja a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos mindennapos problémákat, ugyanakkor bonyolult összefüggések, tudományos fejtegetések nélkül is képes arra sarkallni bármelyikünket, hogy változtassunk szokásainkon. A szokások megváltoztatásáról és a takarékoskodásról Tippjeinkben olvashat! (pl. áramfogyasztásunk akár 30%-kal is csökkenthető)