Energetika - Az emberi gazdaság a globalizáció tükrében – az (olajra) energiaéhes világ

2. oldal / 8: Az emberi gazdaság a globalizáció tükrében – az (olajra) energiaéhes világ

Az emberi gazdaság a globalizáció tükrében – az (olajra) energiaéhes világ

Ahhoz, hogy megértsük, miért is nő egyre jobban az energiaéhség a világon, röviden elemezni kell a globalizáció kialakulását, főbb gazdasági jellemzőit, mechanizmusát. Így legfőképpen a világ ipari központjaiban az autógyártásra, az elektronikai iparra (azaz az információs gazdaságra és társadalomra), az olajalapú energiatermelésre helyezzük a hangsúlyt.

Történelem és földrajztudományunk hosszasan elemzi azt a folyamatot, amely révén a kapitalizmus végérvényesen teret hódított a világon. Ugyan egy-egy szocialista ország a végsőkig kitartani látszik, hattyúdaluk nem kétséges. A kapitalista vagy tőkés országok és a szocialista blokk elkülönítése így ma már nem is érdekes, sokkal inkább a fejlett és a fejlődő országok differenciálása az, ami manapság – vagy az elmúlt harminc-negyven évet elemezve – figyelmet érdemel. Új országok törnek ugyanis világhatalmi pozíciók felé (pl. Kína, India, Brazília) vagy éppenséggel az (új) Oroszország.

Miért érdemelnek ezek a nemzetállamok figyelmet?

Kínában ötven évvel ezelőtt még éheztek az emberek,[2] ma pedig a világgazdaság „Sárkánya” lassan végleg letaszítva trónjáról az Egyesült Államokat.

Miért is következhetett be mindez? Egyszerű a válasz: a világgazdaság globalizálódik. Egyre jobban. A kapitalizmusban megismert árucsere gazdálkodás világméretűvé válik, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a világ gazdaságában egyfajta jellegzetes korszakváltás következett be. Ma már ugyanis nem a régi jó monopolkapitalizmusban megszokott tömegáru-termelés szerint elégíthetők ki az ember igényei, hanem sokkal inkább a fogyasztói társadalom dönti el, mit is akar megvenni. A mindent a vevőért elv az új igényeknek megfelelően életre hívta a transznacionális vállalatokat (TNC) és a regionális integrációkat. Mindezt a pénzügyi (monetáris) piacgazdaság, azaz leginkább a tőke exportálása és a kommunikációs technikai forradalom segítette. És még valami. Az egyelőre még megvásárolható – leginkább szénhidrogénekre épülő – egyre drágább energia.

A termelés állandó optimalizálása több nagy múltú iparág, híres nagyvállalat komplett áttelepítését indukálta a „fejlődő” országokba, leginkább Ázsiába. A globalizáció negatív hatásaként így az Egyesült Államokban vagy Európában rozsdaövezetek jöttek létre.[3] Az áttelepülés sajátságos válfaja az a mobilitás, amit környezetvédelmi problémák predesztinálnak. Kínában a környezetvédelemmel kapcsolatos szabályozás jóval megengedőbb, mint például Európában, ugyanakkor alacsonyabbak a munkabérek, sőt, nem kötelező a munkaszerződés vagy a minimálbér sem. Mindezen körülmények kihagyhatatlan lehetőséget jelentenek a profitéhes vállalatoknak, így Európában igen könnyű környezettudatos vállalatnak lenni akkor, ha közben máshol lehet szennyezni a környezetet.[4]

A vállalatok milliárdokat költenek reklámra és marketingre, csak be kell kapcsolni a tévét, és annyi boldog embert, mint a reklámokban, sehol máshol nem látunk. De nemcsak a tévében, egész életterünkben jelen vannak a termék- és szolgáltatásajánlók, hisz a világ globalizált nagyvárosainak központjaiban annyi a hirdetés, hogy már alig látszik a falfelület.

Jó példa erre a Chanel Tokióban lévő épülete,[5] vagy Louis Vuitton római lépcsője.[6] Emellett igen szemléletes, mire képes ma már a technika. Látványos példa erre a víz effektekre építő interaktív padló.[7]

Mindez annak a stratégiának a része, mellyel a globalizált vállalatok „megmondják” a fogyasztónak, mit kell vásárolnia. A megetetett társadalom pedig eszi is, amit felkínálnak neki.[8]

Az ember próbál védekezni a globalizáció káros hatásaival szemben. Ez hívja életre például a tudatos vásárlás fogalmi rendszerét, saját élettere lokális termékeinek fogyasztását, vagy akár az egyéni aktivitást is. Ismertek globalizációellenes tüntetések, politikai mozgalmak, még ha ezeknek nem is csak jó oldaluk van.[9]

A probléma azonban ezzel nem oldódik meg, ennél jóval összetettebb, melyre jó példa lehet egy-egy ázsiai ország történelmének közel 50 éves áttekintés. A korábban fejlődő országoknak nevezett bármely ázsiai vagy dél-amerikai nemzet, mint a korábban már említett Kína, India, Brazília még csak most lép igazán a fogyasztók táborába, és most éli át a kapitalizmus „látszat örömeit”.[10] Elég csak az autógyártásukra, gépkocsi vásárlásaikra, vagy az elektronikai iparuk fejlődésére gondolnunk. A kínai és az indiai középréteg – másolva az amerikai vagy az európai életformát – autóvásárlási lázban ég, és ezzel egy olyan folyamatot indít, illetve tetéz várhatóan 2050-ig, amely könnyen a klímaválság visszafordíthatatlanságát eredményezheti, akkora ugyanis az új vásárlóerő energia iránti igénye, energiaéhsége.

Míg az Európai Unióban vagy Japánban minden nagyvárosban bicikliutakat alakítanak ki, addig Kínában megszüntetik, pontosabban nem fejlesztik azokat, hisz mára helyüket 4-5 sávos autóutak vették át. Annak ellenére, hogy az utak megépítéséhez széles sávokat biztosítanak a kínai nagyvárosokban, egyáltalán nem ritkák a forgalmi dugók, annyira megduzzadt néhány év alatt a járműpark.

Autózás TIPP

Ezért a (globalizált) fejlődés mozgatórugója a világ átalakulás alatt álló részeiben az egyik legenergiaéhesebb iparág, az autógyártás (és az eladás), hisz vitathatatlanul extraprofitot eredményező üzletág. Mára így kétségtelenül Kína a legnagyobb autóértékesítési piac megelőzve az USA-t.[11] Az autó mindennapi használata kétségkívül tovább fokozza az energia, azaz az olaj fogyasztását, mely ismét csak hozzájárul a szén-dioxid (CO₂) kibocsátáshoz. A kör ördögi. (Mindemellett érdekes tendenciaként értékelendő, hogy a környezetszennyező robogókat a feltörekvő kínaiak – jogszabályváltozás miatt – az igen népszerű elektromos biciklire cserélik.[12]

De nemcsak a közlekedés összpontosul a városokban, térségekben, hanem a transznacionális vállalatok kutató-fejlesztő (K+F) tevékenysége és a mikroelektronikai ipar is. Újabb és újabb K+F központok nyílnak a fejlett országok mellett (egyre inkább) a feltörekvőkben is, melyek szintén teret adnak a tudományos és innovatív fejlesztéseknek.[13]

Amerikai mintára épül fel például a kínai szilícium völgy Pekingben[14] vagy az indiai Bangaloréban, ahol a „Kövesd a Napot” szlogennel fémjelzett program Indiát a „világ háttérirodájává”, nem mellesleg vagyonossá teszi.[15]

Ezek az országok oktatásukat is új alapokra helyezik. Mindenhol támogatják új egyetemek, iskolák, oktatási központok létrehozását, gátolva ezzel a nemzetközi „agyelszívást”, hisz a ”brain drain” mindenhol probléma a világon.[16]

A pozitív folyamatok mögött a nemzetközi tőkekivitel áll, hisz mai globalizált világunkat látszólag politikai értelemben vett nagyhatalmak irányítják, a színfalak mögött azonban a pénz, a működő tőke, és a mögötte álló bankok, tőzsdék „dirigálnak”.

E folyamat révén jöhet létre Magyarországon is a „kínai szilícium völgy”.[17]

Kína ugyanis hazánkban építhet ki hídfőállást, ha innen szeretne magának piacot szerezni Európában.[18]

A globalizációnak a ”fejlődés” ellenére (konkrét) árnyoldalai is lehetnek. Az (önálló) nemzetgazdaságok hazai vállalatai konfliktusba kerülhetnek a TNC-kel, mely konfliktus sokszor az erőfölénnyel bíró multik javára dől el. Ez történt Japánban, amikor is sok más elektronikai céggel egyetemben a Sony 2003-ban kitelepítette gyártása nagy részét Kínába, munkahelyek ezrei megszűnését eredményezve ezzel a Felkelő Nap országában.[19] A példa nem egyedi, hazánkban is volt hasonló eset. A Philips Szombathelyről CRT monitorainak a gyártását helyezte át¹⁷ Kínába, mivel ott jóval több profit érhető el, mint Európában.[20]

A hasonló gazdasággal és kultúrával bíró nemzetek érdekérvényesítésük céljából egymással regionális gazdasági integrációba tömörülnek. A regionális integrációnak több típusa létezik, Európában legismertebb – politikai szervezetként is – az Európai Unió, míg a világon ismert a NAFTA, az EFTA és a CEFTA is. A világ működése elképzelhetetlen nemzetközi szervezetek nélkül, melyre a legjobb példa – segédletünk szempontjából – az ENSZ[21] és annak társszervei, az UNICEF, a FAO, a WHO és az UNESCO.

Az ENSZ különböző nemzetközi konferenciáin sok olyan dokumentum került elfogadásra, melyek előmozdították a környezetvédelem ügyét, míg a társzervek tanulmányaik, jelentéseik miatt fontosak. Kiemelést érdemel még a természetvédelem emblematikus állatát, a pandát[22] szimbólumként felhasználó Természetvédelmi Világalap (WWF) és a Greenpeace is.

Mint ahogy a Föld bármely térsége, az EU is az ”energia fogságában” szenved. A vén Európa energiafüggősége ugyanis 2006 óta köztudott. Az orosz multinacionális vállalat, a Gazprom vitája Ukrajnával minden uniós tagország számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Nagy Testvér bármikor ”elzárhatja a (földgáz) csapot”. Ezért Brüsszel nemcsak új alapokra kívánja helyezni viszonyát a keleti szomszéddal, hanem elkezdte kialakítani azt a programját is, amely révén az EU az elkövetkezendő 40 éven belül fokozatosan átállhat az alternatív energiákra, avagy egy független energiatermelésre. Ez már jól látható Németország példáján, mely nemzet látva a fukusimai erőműben bekövetkezett baleset hatásait, felgyorsította hazájában a zöld energiákra való átállást és atomerőművei bezárását. Nagy kitörést jelenthet a Nemzetközi Termonukleáris Kísérleti Reaktor (ITER) programja is, azaz a fúzióra épülő energia gyakorlati alkalmazása is, amely ha beválik, teljes megoldást jelenthet nemcsak Európa, hanem az egész világ számára is. Amíg el nem dől, hogy a szénhidrogének helyett mely energiahordozó használható fel akár már 15-20 éven belül is, az EU fejlesztéspolitikája hatékonyabb, lehetőleg zöld energiák felhasználására és takarékoskodásra ösztönöz. Mindezekről átfogóan az Európai Unió ún. zöld könyveiben lehet olvasni.[23]

De hogy is kezdődött mindez, és hogy jutottunk el idáig?