Fenntartható fejlődés - A Zöld vagy Öko Etika

9. oldal / 11: A Zöld vagy Öko Etika

A Zöld vagy Öko Etika

Az ökoetikának egész irodalma alakult ki a XX. században. Mint hivatalos tantárgyat a világ számos egyetemén tanítják. Ennek ellenére egyes tudósok szerint ez a klasszikus etikától önállósuló tudományág nem is létezik, illetve „a jobb szándékú gondolkodók körében is csak úgy citálják, mint ami nem sokkal több egy nemes, de naiv morális óhajnál, mely híján van minden elméleti megalapozásnak – úgymint alapelveknek és premisszáknak –, melyek kényszerítő érvek következményeként etikai szabályokhoz vezetnének.”[20]

Da ha olyan elméleti és egyben gyakorlati kérdéseket vetünk fel, mint amikről az alábbiakban írnak egyes szerzők, megváltozhat a véleményünk.

A mentőcsónak elmélete

„Vegyünk csak egy mentőcsónakot, a magunkét. Az etikai probléma mindenki számára azonos, mégpedig a következő: itt ülünk, mondjuk ötvenen egy mentőcsónakban. Legyünk nagyvonalúak és tegyük fel, hogy a csónakunkban van hely még tíz embernek, az összesen hatvan.” Ha felvennénk tíz embert, figyelmen kívül hagynánk a biztonsági ráhagyás elvét. Mi ötvenen, akik a mentőcsónakban ülünk, látjuk, hogy száz másik úszik kint a vízben és kérik, hogy vegyük fel őket. Mit feleljünk a kérdésükre? Van néhány lehetőségünk.

Először: Kísértésbe eshetünk, hogy megfeleljünk a keresztényi ideálnak és testvérünk őrzői legyünk, vagy a marxi eszménynek, mely szerint mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint. Minthogy mindenkinek azonosak a szükségletei, minden rászorulót fölveszünk, ezáltal összesen százötvenen leszünk egy hatvan férőhelyes csónakban. A csónak elsüllyed, és mind megfulladunk. Tökéletes igazság, teljes katasztrófa.

Másodszor: Mivel a csónakban még van további tíz kihasználatlan férőhely, csak további tízet veszünk föl. Ennek az a hátránya, hogy nincs többé biztonsági ráhagyás, amiért előbb-utóbb drágán megfizethetünk. Azon kívül melyik tízet vegyük fel? Aki elsőként jön? A tíz legjobbat? A tíz leginkább rászorulót? Hogyan tegyünk különbséget? És mit mondunk a kilencvennek, aki kint marad?

Harmadszor: Nem veszünk föl több embert és megőrzünk egy kis biztonsági ráhagyást. Ez esetben lehetséges, hogy a csónakban lévők túlélnek (jóllehet őrködnünk kell az erőszakos behatolók miatt.)

Sok ember visszariadna az utolsó megoldástól. Igazságtalannak tartják. Ismerjük el, az is.

„Lelkiismeret-furdalásom van a jó sorsom miatt” – mondják némelyek. A válasz egyszerű: Szállj ki, és add át a helyed másoknak! Egy ilyen önzetlen lépés megnyugtatja azok lelkiismeretét, akiknek kényszeres bűntudatuk van, mindazonáltal nem változtat a mentőcsónak etikáján. Az a rászoruló, akinek egy ilyen furdalt lelkű átengedi a helyét, nem érez majd bűntudatot váratlan szerencséje miatt. Ha érezne, nem mászna be a csónakba.”[21]

Álláspontunk szerint a példával – bár jól mutatja a fenntarthatóság azon problémakörét, amikor már annyira szűkösek lesznek javaink, hogy meg kell határoznunk, kinek jár belőle és kinek nem –, mégsem tudjuk a problémát úgy modellezni, ahogy szeretnénk. Mivel Hobbes óta ismert, hogy az „Ember embernek farkasa.”, szinte majdnem biztos, hogy a túlélés ösztönétől vezérelve senki sem fogja a helyét átengedni másnak.

A közlegelők pusztulása

„Az osztozkodás etikájának alapvető hibája, hogy a közlegelők tragédiájához vezet. Egy magántulajdonra alapuló rendszerben a tulajdonnal bíró ember (vagy embercsoport) felismeri felelősségét, hogy gondoskodnia kell tulajdonáról, hiszen ha nem teszi, később esetleg rosszul jár.

Példának okáért egy gazdának figyelnie kell arra, hogy nem engedhet több marhát a legelőre, mint amennyit annak eltartóképessége megenged. Ha túlterheli a legelőt, elszaporodik a gyom, lepusztul a talaj, a gazda pedig hosszú távon veszít a dolgon.

Ha azonban a mező közlegelőként mindenki számára nyitva áll, a mindenkit megillető használati joghoz nem társul a gondoskodás érvényes kötelezettsége. Ez esetben nem érdemes arra kérni a független gulyásokat, hogy cselekedjenek felelősségteljesen, hiszen nem mernek. A megfontolt gulyás, aki tartózkodik attól, hogy túlterhelje a közlegelőt, többet veszít, mint aki önző módon azt mondja, hogy az ő szükségletei nagyobbak.” [22]

A példa tehát arra próbál rávilágítani, hogy köztulajdon esetében nem cél az ember számára a fenntarthatóság, hiszen kapzsiságuktól vezérelve annak ellenére egyre több állatot legeltetnek a parasztok a legelőn, hogy nyilvánvaló számukra, a kevesebb fű miatt évente egyre kisebb húshozamot produkálnak a tehenek. Mivel egy idő után a rendszer eltarthatósága magától felborul, nem lehet, pontosabban már nem lehet több állatot tenyészteni, mert a közlegelő visszafordíthatatlanul elpusztul, vagy csak annyi időn belül regenerálódik, amit már az ember állatok hiányában nem tud túlélni.